Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 10. szám - Weöres Sándor: A kétfejű fenevad, avagy Pécs 1686-ban (tragikomédia)
ott éppen vértörvényszék — egy cips/.er fraj rejtegetett. Iramodás Nagyszombatra, ez katholikus darázsfészek, hol a nem pápistát agyonszúrdalják — itt egy plébános gazdaasszonya takargatott; éjt- szaka, mihelyt az öreg római pap el- aludott, osont az ifiú helvét paphoz a padlásra. EVELIN: Fertelem! AMBRUS: Várj szívem. Akkor jövél te. Béajánlottál Sárvárra Nádasdy grófhoz, aki katholikus ugyan, de bármelly hi- tűek nemzeti egyességének híve a mostani országvesztő veszedelemben. S immáron újfent menekülhetek, fedelem az ég] Űt köziben ki fogad be? az kinek favágó és vízhordó legény kelletik, mert férfiú nem maradt a háznál, mindent felfalt a Bifrons Monstrum. EVELIN: A kétfejű veszett filemile. AMBRUS: Ismét üldözni fognak engem — katonák, papok, martalóook — s ha egy fejérnép elrejtne: mondd — őriz- zern-é meg életemet néked az ő karjaiban — vagy meghöljak, mert nem az övé, hanem a tiéd vagyok? EVELIN: Hát... rejtsen el a fejémép, csak ne kévánná azt, ami enyém. AMBRUS: De ha jámbor bolondnak, vagy tehetetlennek alít, öiza kivet a fegyverek s a lópaták elé. Mert míg uralkodik a kétfejű szörnyeteg, ott lappad az ágyban is: a magános asszony S a menekvő férfiú kétfejű vadálattá búvik öszve. Vagy a rémség elgázolja. EVELIN: Így élni s így halni: egyaránt isszonyat—ne kínozz tovább! Ha eként vagyon, inkább legyék siket és vak, én tudni nem bírom! AMBRUS: Eveliném, fogadjuk meg nagy erőssen: egymáshoz hívek vagyunk, ameddig lehet. Ámde ha tám a háború reád tátja torkát, s egy férfiúval kell menekülnéd: én felmentlek fogadalmad alól. Ugyanezt kérem tőled. Isten őrizzen meg bennünket. EVELIN: Isten őrizzen, Ambrusom, téged és engem, óvjon Isten! 11. Jelenés (Zalavár, terem a bencés apátságban. A szín üres.) Zajongás kint. Te császári, te bécsi! — Te kincstári, megdöglesztünk! — Hol a kötél? — Hogy enné meg a rosseb! (Radonay apát és Ambrus belép. A pap barna csuhát és nagy kardot visel.) RADONAY {kiszól): Ti kis verebek, ne csiripeljetek. Exite sancti frátres, in nomine Domini amen. (Csend lett.) Mi- tül se féljen kelmed az én oltalmamban, Radonay Mátyás prior vagyok. AMBRUS: Hová jutottam? Hol vágynak a társaim? RADONAY: Ez itten a zalavári bene- dictinus kolostor. Kendtekkel ugyan elbántak a zsiványök, mindenükből kifosztották, az élve maradottakat elce- pelték. AMBRUS: De kicsodáik? Törökök, németek, magyarok? RADONAY: Áh dehogy. Az átellenbeni convictus benedictinusai, mivel azok mégnagyohb lókötők, mint a mieink, van köztük mindenfajta náció. Persze itt a Kisbalaton mocsarai közt mindenki zsákmánybul él, nem is lehet másként, de azért ami sok, az sok. Az éh frátereim csak a lovakat és a rakományt veszik el, de a ruhát s éltet meghagyják. AMBRUS: Engem mégis csaknem agyonvertek. RADONAY: Ájúltan lelék kendet a sás közt és felszedték s hozták, ahogy bencés barátokhoz illő. Aztán megtalálták a bécsi útlevelet, hát ezen felhergelőd- tek, mivel az úrhatnám osztrák Herr- schaftot nem szeretik. Szerencséje, hogy ott voltam s idején közbeléptem. AMBRUS: Nem is bécsi útlevél, csak sárvári. RADONAY: Akkor eltéveszték, ritkán olvasnak ezek. Mit neheztel reá jók. (Az oldalán függő kulacsból kínálja.) Nunc est bibendum. (Kintről női sivailkadó-s hallatszik.) RADONAY: Lám, most meg vászoncselédeket ragadoztak az én csukásaim. Nem férnek a bőrükbe. (Kitekint.) Apa- ge Satanas! No nem baj. Itt a második meg az ötödik az enyém, ma éjtszaká- ra; holnap azokat is megkapjátok. (Női vihogás.) AMBRUS (felháborodva): Apát uram! RADONAY (ököllel Ambrus álla alá üt): He, mit bámul? Ugye ilyet még sose látott? Tudja meg az úr: én és 869
