Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 10. szám - Weöres Sándor: A kétfejű fenevad, avagy Pécs 1686-ban (tragikomédia)

sírig tartó szerelem már mégse parázna!

WTNDEGK: S a telkeknek és testeknek izgatása. Folytassák, hadd látom. De Fräulein Evelina nem vehet részt, csak férfiaknak engedélyeztetett a theátru- mi alakoskodás.

MÁRTON: Hol is hagytuk el? (Visszafekszik a női szerepbe.) Leila és Medzs- nun búcsúzódik a csók után.

AMBRUS (mint Medzsnun):

Lejlám, égen s földön ki egyetlen egy

van,

Csókodtól megholtam, de fel is

támadtam,

Már könnyebb virtussal, mint bülbül

a lombban,

Szállalok és bolygván sem lészek

magamban.

MÁRTON (mint Leila):

Én féltett szerelmem,

Bár ne hagynál engem Bánatommal egyedül!

Tudom, üldözőknek - Lépései dongnék

És a titok kiderül,

Hát menj, amíg mehetsz,

S ha távúi is szeretsz,

Megtérsz hozzám messzirül. (Ambrus a falig megy, ott hátat fordítva jelzi, hogy Medzsnun távozott. Két török-ruhás deák berohan.)

*1. DEÁK:

Itt árnyékok kisuhantak,

Avagy léptek elosontak,

Mondd meg úrnő: szegény? gazdag? Hadd jelentem nagytúrámnak.

EVELIN (befogja Márton száját és helyette mondja Leila szerepét): Díványomra hulló felhő,

Vagy a jázmin-bokron szellő,

Vagy kezemben könnyű kendő, Tovább kutaszkodni meddő.

II. DEÁK:

Vallj, ki járt itt? bundás kalmár? Szép leányért sok arany jár, Szégyenellned s titkolnod kár, Nemes kérőt családod vár.

EVELIN (Mártont elnyomva):

Bundás kalmár nem járt nálam, Nemes kérőt nem is láttam, Gyűretlen és hűs az ágyam,

Lepke szállt rá, vagy csak árnyam.

I. DEÁK:

Rejtened mi végre, monddsza,

Bölcs atyád majd úgy is tudja,

Jó anyád kitapogatja,

Nincs titkodnak rejtek-útja.

EVELIN (haraggal, és Windeckre néz): Titkom nincs, de szót se váltok Véletek, ti két susárlók,

Kezeméül öklöt csinálok S az ti orcátokba vágok!

(Remeg a dühtől.)

WINDECK: Elég a maszkerádbul. Bornemissza prédikátor uram, beszélleni valónk vagyon egymással.

AMBRUS: Állok elejbe.

EVELIN: Azomban én is jelen leszek! WINDECK: Óhajtása nékem parancs, Evelina kisasszony. Szabad-é tudnom, Bornemissza úr miként tanít az ifiak- nak mohammedánus tragédiát? AMBRUS: Mert az egy másik világ. Oly messze furcsa tarka, minden beléje fér. WINDECK: Messze? A török strázsák ottan állanak a Balaton déli partján. Egy hete itt Sárváron marsoltak hin und her, es war ein grosser Wirrwarr. AMBRUS: Komisszárius úr látott-é már franciát?

WINDECK: Oui, naturellement. AMBRUS: Tabánt?

WINDECK: Si-si-si, ma perche? AMBRUS: Ángliust?

WINDECK: O yes.

AMBRUS: Kinézert?

WINDECK: A Hofburgban a pekingi delegációt.

AMBRUS: Szerecsent? Indiánust? WINDECK: Kettőt hármat, az mikor Londonban mulattam.

AMBRUS: Hát törököt?

WINDECK (elképedve): Nie! Még soha. AMBRUS: Lássa, így vagyon ez. Itt Sárvárott vonultak által, nem is egyszer, s mi marada utánok? Talám egy turbán-gomb valamely láda szegletén, vagy egy réz kurus az esső-lefolyóban. Ha jónak, minden tellve vélök, az asz- szonyok veszékölnek, a jányok nyögell- nek — s ha mennek, már nyomtalanok, mint az álom. Hiába strázsálnak egy kőhajításnyira, mégis messzibb honolnak a holdvilágnál. Ezért a mozlem

867