Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 9. szám - Csordás Gábor: Ladik Katalin: Ikarosz a metrón

erotikus szövegek ezek, s bár az említett izolációs esztétikát követik, a szimbólumteremtés gesztusai ezekben egyáltalán nem tűnnek erőszakodnak. Ellenkezőleg, elragad egyszerű tisztaságuk. Miért sikerült ezekben, s miért nerd sikerült másutt? A magyarázatot hitem szerint a Homo galacticus eme passzusa rejti: „vakító meztelenséggel / így tudja a héber legenda j a hegyi tavasz / jóként szép hajával / jön és felkattintja a villanyt”. Az Énekek énekére utalnak ezek a sorok (Én. 2.8.), és más allúziók is, pl. „kezében felrepedt gránátalma” (lásd: Én. 4. 3.), vagy: „Fájdalmas vágyat érzett /falat állítani testében a nyílt lyuk elé. / S ott térdelt máris az ölében / vállához nyomta melle kis golyóját.” (lásd: Én. 8. 8—9.). Ugyanebben a poémában esik szó egy üzenetről, ami „véget ért / és soha meg nem ismétlődött”.

Az az üzenet: a „legelső vers”, az „első megpillantás” tisztasága, szellős frissessége. Ladik ezekben a versekben — ismeretlen erőforrásokból merítve, tulajdonképpen teljesen érthetetlen módon — évezredek múltán tud „első verseket” írni. Mégpedig úgy — minthogy mindennek a naiv idillhez semmi köze —, hogy mélységes szomorúsággal kell elgondolkodnunk, miért nem nézhetünk mi már a Király szemével Gileád hegyére, Engedi szőleire, Szulamitunkra. És amíg — hiába „Kétezer évvel később a szárnyakat maga után húzva elégett gyertyák között / sikoltozó jégmezőkön” — ez a fájdalom felszítható az emberben, addig talán még korai volna, lehetne korai bekapcsolnunk az „önkielégítő készülékset (Homo galacticus).

861