Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 9. szám - Lőrinczy Huba: Játékok szerelemmel, halállal (Jékely Zoltán: Édes teher)
LÖRINCZY HUBA Játékok szerelemmel, halállal JEKELY ZOLTÁN: ÉDES TEHER ,,Végre a szerelem, a természetre visszafordított szerelem!(...) a szerelem mint fátum, mint fata- litás, cinikus, ártatlan, kegyetlen — és éppen ebben természeti (Friedrich Nietzsche) Tizedeli az idő a Nyugat harmadik generációját, az Ezüst kor-nemzedéket. Idestova két évtizede nincs már közöttünk Bóka László, az utóbbi hat esztendő szólította el Toldalagi Pált és Hajnal Annát, Rónay Györgyöt és Thurzó Gábort, hogy ködlovaggá váljék e tavaszon Jékely Zoltán is. Édes teher c. novellafüzére nem érhette be már a gyorsan elköltözőt, s a könyviben meg-megcsillanó dévaj életöröm immár csak a Képek könyvének Rilkéjét idézheti emlékezetünkbe: „Nagy a halai. Cseng a nevetésünk ajka hegyén. Mikor azt hisszük: teljes a létünk, fölsír a lényünk legközepén.” Mindig is rokon volt Jékely művészetében létöröm és haláltudat, összefonódva, egymást involválva és kiemelve tűntek föl az ifjú költő verseiben; az élet megannyi, kicsiny és nagy csodájának, dús vegetációjának láttán felszökő ujjongás csupán az elmúlás borzongató érzésétől egészülhetett teljessé. S belopódzik, megáll, némán lappang a háttérben avagy épp harsányan figyelmeztet hatalmára a pusztulás az Édes teher majd minden darabjában is. „Az első alkalom rég sóvárgó szerelmesek között iszonyú szertartás; mindig jelen van a nagy vetélytárs és nagy leselkedő: a Halál...” — olvashatjuk emitt, másutt ipedig: „A szép szál ficsúr és a boszorkányszerű némber kettőse rendkívüli hatást tett: egy pajzán középkori haláltánc motívumai elevenedtek meg szemünk előtt.” (A halászok és a Halál 1—11.) Felhőtlen idill, boldog zsibongás fogadja a kisváros fürdőjébe érkezőt: „A nyár középi nap látszólag rendíthetetlenül állt az égen. Minden véglegesnek és örökkévalónak érződött, mint hasonló gyermekkori nyári napokon. Mintha alkonyat, est, éjszaka, ősz, tél sohasem rendíthetné meg a fürdőzők vigalmát, tarka zsinatolását,” hogy hiú legyen a remény, hasztalan a várakozás. Borús sejtelem legyinti hamarost a víg lubickolókat: „A három medencét hirtelen árnyék szállta meg, már csak odafent, a tornácokra világított a nap. Az emberek számot vetettek a múlandósággal, megborzongtak, és egymás után kecmeregtek ki a ciszternákból.” S a hős, ki kalandra, szerelemre ajzva lépett a fürdőbe, újdonsült nőismerőse hulláját vonszolja a medence partjáig, hazafelé bandukolva pedig: „.. .egyszer csak észreveszem, hogy hirtelen rám sötétedett. Ügy látszik, erre a városkára oly hirtelenül száll az éjszaka, ahogy az életből a halálba is észrevétlenül megy át az ember” (Láthatatlan szálak). Tagadhatatlan: van valaminő középkorias, a „Todestanz”-ok, „danse macabre”- ok világára visszamutató elem ebben a létszemléletben, ámde még több szállal hur- kolódik a századforduló egynémely, széltében elhíresült teóriájához. „Aki nagyon él, 853
