Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Tarján Tamás: Bereményi Géza, a drámaíró

de nevetségessé is teszi mindkettőt; a regény kitűnő fényképeszkedési jelenetében (Apám apja mindörökre eltávozik közülünk) a némafilm szapora technikáját idézi föl ironikusan, nyelvi eszközökkel. A szöveg mindig többszörös mögöttes tartalommal rendelkezik, többet, gazdagabbat jelent önmagánál. Ha azt írja Alexy Lajos — „anyám apjának nagyapja” — Kossuth-hoz vezető kalandos útjáról, hogy közben „acéli zörej hallatszott és trombita távoli hangja”, akkor nem csupán a szereplőként innen száműzött Petőfit hívja felszínes ötlettel az epika körébe, hanem — áttételesen — Petőfi Sándornak az itt szereplőkhöz: Kossuth-hoz, Mészáros Lázárhoz való viszonyát, s a Petőfi-versekhez való viszonyunkat is — ezzel jelentősen növelve súlyát az ükapa groteszk fegyverfelajánló akciójának. Ugyanezen ükapa, „hat ütemben hátulról tölthető puskáját” hasznosítandó, a későbbiekben a poroszoknál bocsátja áruba zseniális találmányát, miután „mindent meggondolt, mindent megfontolt” (!). Olcsó szellemesség? Nem: a szenzációs puska tömeges gyártásának köszönhetően a poroszok megnyerik a königgrätzi csatát; Deák Ferenc, a haza bölcse a Habsburgok szorult helyzetét kihasználva kiegyezik; a Monarchia fölvirul, majd — noha meggyorsult a ka- pitalizálódás folyamata — inogni kezd; Gavrilo Princip szülei megismerkednek egymással; gyermekük lőni tanul.

Ez az eseménylánc nemcsak az agg Ferenc József nevezetes kijelentéséhez és az első világháborúhoz vezeti el a történet szálát, hanem Bereményi regényének, a Legendáriumnak és világképének problematikájához is. Könyvénél azért érdemes és szükséges ilyen hosszan időzni, mert drámái ugyanebből az epikai világból eredeztethetek s ugyanezeket a kérdéseket vetik föl. Műveiben nem a cselekmény, nem a forma, hanem a világkép összefüggésrendje érdemli elsősorban az elemzést — az kelthet vitát.

Természetesen a Legendárium írójától mi sem áll távolabb annál, mint hogy Petőfi Sándort fölcserélhetőnek tartsa Bereményi Gézával, avagy Alexy ükapa újításából vezesse le egyenes folyományként a szarajevói merényletet. Kicsi és nagy, rész és egész, jelentős és jelentéktelen tervszerűen konstruált egymásutánja, a stilizált események ironikus sora mégis hasonló hatást kelt. Az író túlontúl gyorsan teremt kapcsolatot az egyén bármely cselekedete és a história menete között. Maradva Alexy Lajosnál, azaz most a feleségénél, kinek élete főműve egy hídfűrészelés, a férjét erkölcstelen életre csábító léha személyeknek a mélybe potyogása is önmagánál sokkalta fontosabbnak tűnik. A hidacska lábát furfangosan átvágó derék asszony, titkon a leszakadásra várakozva, „önmagával is egyenetlenül fülelt a poklos izgalmakról árulkodó távoli hangokra egészen hajnalig, s közben mind a tíz körmét feldúltan a földbe akasztotta, a reformkorszak földjébe, mivel — ismételjük meg — akkor minden, még ez a város menti föld is, az az ítéletosztó hajnal is a reformkorban helyezkedett el, amidőn is legjobbjaink megszűntek rózsa-álmok viruló képeivel mulatni magukat, s a nemzettudatból irgalom nélkül kihullottak mindazok, akik az idő leikével nem haladtak.” A történelem ellenállhatatlan erővel ránt magával mindent — azaz minden és mindenki akarva-akaratlanul a történelmet szolgálja. Ez akkor is így van, ha a hős a történelem ellen szolgál (mint majd a Halmi című dráma címszereplője, vagy a Kutyák egy különös alakja, sőt a Légköbméter Kiskatonája is — tehát a drámákban szereplő figurák).

Bereményi első regényét — egyetlen, de annál meggondolkodtatóbb kivételtől, Balassa Péternek a Jelenkorban megjelent, a „családfa-vágás nehézségeit” taglaló írásától eltekintve — elismerően fogadta a kritika. Igaza volt az egyik elemzés szerzőjének, Kulcsár Szabó Ernőnek, amikor így ítélt: „A Legendárium akkor is jelentős alkotás, ha energiái java részét az autonóm, és bizonnyal még nagyobb teherbírású epikai forma megvalósítása köti le: sokat összegez újabb prózánk eddigi vívmányaiból, radikálisan szélesíti a prózai ábrázolás lehetőségeit.”

A kivételesen élénk, tudatosan formált, gazdag epikai matériát, a pompás mesélőkészséget, az anyag alakításának kísérletező szándékát senki nem vitatta el Be- reményitől, legföljebb arról folyhatott volna polémia, hogy az alakítás meddig, menynyiben sikerült. Az író színdarabjaihoz is ugyanebből az epikai televényből markolt ki jó csomót — de a drámaíráshoz sokkal esetlegesebben és ösztönösebben látott

77