Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Tarján Tamás: Bereményi Géza, a drámaíró

hozzá. (Igaz, prózaírói pályakezdése is véletlenszerű, ha hinni lehet a legendás vallomásnak, miszerint két hét alatt írta volna A svéd király című kötetének darabjait, a kiadó váratlanul jött felkérése nyomán nem akarván szégyenben maradni egyetlen s ugyancsak véletlenül (?) írott elbeszélésével.)

Bátorítást a drámaíráshoz — élményeinek, fantáziájának és vállalkozókedvének bősége mellett — alkalmi találkozások és megbízatások adtak. A korai novellák, majd a regény sikere, az epikum elevensége hitették el — jogosan — barátaival és pártfogóival, hogy az író színdarabjai is megállnák a helyüket. Lényeges tény, hogy a hetvenes évek elejétől kezdve Bereményi amúgyis „színpadi szerző” volt. Különféle, s mindinkább reflektorfénybe vont dobogókon az ő dalszövegeit énekelte az egyre népszerűbb Cseh Tamás. Közös vállalkozásukból máig négy önálló hanglemez is született; a dalok széles körben ismertek és dúdoltak. A szövegíró ezekbe a nehezen meghatározható műfajú — és mindig csak kissé vonakodva vállalt versekbe is saját, különféle elemekkel földúsított önéletrajzát: növelláinak és legendáriumának epikai anyagát gyúrta bele. Szándéka szerint: nemzedéki önéletrajzot, hangulatjelentést a hatvanas-hetvenes évekről. Az irodalmi művek és a dalszövegek kölcsönösen értelmezték, gazdagították egymást. Nehéz volna eldönteni, hogy a versek monologikus, dialogikus és narratív közlésformái mennyiben segítették a színműíró kibontakozását, jelentettek-e számára bármiféle drámaírói iskolát, de összefüggésük nemcsak a novellákkal, regényekkel, hanem a darabokkal is egyértelmű. S Bereményi prózájának termékeny talajából még egy műfaj sarjadzott: több filmforgatókönyvet jegyzett a hetvenes esztendőkben. Tehát a formáját kereső matéria hol ilyen, hol olyan alakba rendeződött.

Bereményi az évek folyamán a szűkebb irodalmi körökben emlegetett „sötét ló”- ból művészi esélyeit mind többek számára bizonyító író lett. Véletlen folytán — mégis szükségszerűen, a helyét és kifejezési lehetőségeit tudatosan kereső művész természetességével jutót el a színházig.

A hályogkovács-dramaturgia

A nagyjából hat-tíz évvel ezelőtt virágzott — még társadalmi alapokkal és világszínházi párhuzamokkal, példákkal rendelkező — amatőrszinházi mozgalomnak komoly szerepe volt a fiatalabb drámaírók színre lépésében (s ma többek között az amatőrizmus hátországa, kísérleti műhelye és semmi mással össze nem téveszthető légköre hiányzik a pályakezdők jelentékeny hányadának). Bereményi a — ma már nem működő — miskolci Manézs Színpad társulata számára írta első darabjait. A korába helyezett Csokonai Vitéz Mihály — ez a zagyvaságig kusza, bizonyítási vágyból és rutintalanságból túltömött egyfelvonásos — „iszonyatos bukás lett” az író emlékezete szerint is. A szinte titokban készített Sámánének viszont már országos pályázaton is díjazott, szerzője nevét végülis fölfedő siker. Az Olálé — a zeneszerző Cseh Tamás bevonásával — az operett műfaját parodizálta. Ebben talán nem tévedés a kaposvári színház törekvéseinek egyik vonulatával való párhuzamos kísérletet fölfedezni: a Csíky Gergely Színház fiatal rendezői „hozták divatba” a persziflált operett- (és népszínmű-)játszást. Ez a műhely vitte színre például a Mágnás Miskát, a Csárdáskirálynőt, a Marica grófnőt, legzajosabb sikerrel az Állami Áruházat. A darabválasztással látszólag kiszolgálva az olcsóbb és konzervatívabb ízlést — az előadás formájával, stílusával viszont rombolva-visszaszorítva azt. Bereményi előbb futó — azaz „kerülgetős” —, majd szorosabb kapcsolatba került a kaposvári társulattal. 1979-ben ezt nyilatkozhatta: „Már régóta készülök olyan darabot írni, amit a kaposvári Csíky Gergely Színházban mutatnak be, legalább öt éve kerülgetem őket”. Az itteni kezdeményezések ösztönzően hathattak munkájára, s bizonyos vonatkozásban az amatőrszínház gyakorlatától, szellemétől sem estek távol.

Vidéken Kaposvár, a fővárosban a Huszonötödik Színház volt a hetvenes évtized legkísérletezőbb kedvű — és maradandó eredményeket is fölmutató — színházi műhelye. A fiatal — főleg diákokból, egyetemistákból toborzódó, s kisebb részben am78