Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 9. szám - Páskándi Géza: Vásárhelyi Antal grafikái
Vásárhelyi Antal grafikái Az én kedves szatmári földim, Vásárhelyi Antal grafikai művészetéről szólva sok mindent lehetne érinteni. Kezdhetném egész távolról, híres szürrealisták felől, amilyen Chirico, Dali vagy Magritte, akik társaik közül talán a legmélyebben élik át a geometria nyomorát, mely éppen fényűző, monumentális jelenléte által valósul meg. Magyarán: azt a nyomasztó geometriát, azt a mértaninak-fizikainak is nevezhető teret élik át, amely hä kicsi — akkor zsúfoltságával, ijesztő, mikrokozmikus nyüzsgésével, ha pedig túl nagy, úgy néptelenségével, kdhaltságával, teTemtménynélküliségével szorongatja az embert. Am szólhatnék az újabb erdélyi szürrealisztikus törekvésekről is. Tóth László, Cseh Gusztáv, Kancsura István, Finta Edit, Árkossy István és mások, akárcsak Vásárhelyi is, egyáltalán nem importálták szürrealista vízióikat. Hogy miért? Egyszerű: mert szorongásaikat sem importálták. Ám feltehetném azt a kérdést is: nem — úgymond — divatjamúlt-e a szürrealizmus, a valóságon „felüli” valóság emberiművészi megfogalmazása? És ha nem, miért nem az? Erre a kérdésre röviden talán így tudnék válaszolni. Mert nemcsak az öröm és a reménység termelődik újra, hanem gondja van a világnak arra is, hogy félelmeink is újratermelődjenek. Addig tehát, amíg az ember nem tud pontos és tárgyában lényegi választ adni saját szorongásaira, amíg nem képes az újra, és újra felbukkanó ismeretlen, összefüggéstelen tényezőket megnyugtatóan beilleszteni eddigi tudásába, amíg nem bírja nevén nevezni, elkeresztelni az őt körülvevő világszövevényt, a burjánzást, az egymásnak ellentmondó információk maholnap végtelennek tűnő halmazát — mindaddig a szürrealisztikus ábrázolásmódoknak is talajuk lesz. Mindaddig az ember gyakran úgy közeledik az ismeretlen világ-részhez, mint a sámánok, a törzsek varázslói. Ismerjük a varázsszövegek egyikét-másikát: érthetetlen hangsoroknak, zagyva motyogásnak vagy kiabálásnak tűnnek. Am egyből érthetővé válnak számunkra, ha az ember túlvilági lényektől való félelme oldaláról közelítjük meg. Ki ne hallott volna már beteget önkívületben beszélni? Nem értjük szövegét, de egyet pontosan tudunk: lázálmaival és a betegséggel viaskodik. Nos, ugyanígy meg tudjuk érteni a legmeghökkentőbb szürrealista látomásokat is, ha az emberi félelemből indulunk ki, a veszélyből, a veszélyeztetettség érzetéből, amely a megnevezhetetlen, megfoghatatlan erők iránt alakult ki. És ebben az összefüggésben már egészen világosak számunkra Vásárhelyi Antal első szempillantásra talán idegen belső tájai is. Hogyne lennének idegenek, amikor a művész is e tájak idegenségével vívja harcát. A meghittségtől fosztódott meg ez a táj, humánus melegétől. Nosztalgia van mögötte, mert hiányolja a természetet, szinte sikolt a zöld fák után, a termékeny, élő napsütésért. Vásárhelyinél újra és újra felbukkan a néptelen vagy annak tűnő város, hol az ember csupán felsejlik, ahol az emberi, állati alak az elevenség csak — és szörnyű — epizód. A demográfiai semmi vagyis az utcák, házak, lépcsők, előcsarnokok már-már metafizikai kihaltsága uralkodik itt. Hát ennek a templomnak nincs harangozója? Ennék a háznak nincsenek lakói? Ezeken a lépcsőkön soha nem megy fel és nem jön le senki? Várakozik vajon ez a város, város-rész, utcarészlet, várakozik-e valami régen-volt és majdan-lesz nyüzsgésre, elevenségre? Vajon itt az emberek a függönyök mögé húzódva bámulják az utcát? Kijárási tilalom van a létezésben? Vajon annyira megromlott a szomszédok közti kapcsolat, hogy nem szívesen járnak az utcán? Félnek kimenni ebbe a fehér semmire ragasztott némaság-világba? A sakktábla-temetőbe? Megannyi — jogos — műélvezői kérdés. A választ kinek-kinek legjohb belátása és lelkiismerete szerint kell megadnia. „Akár egy halom hasított fa 'hever egymáson a világ” — írta József Attila. Sokszor támad ez az érzésünk Vásárhelyi grafikái láttán. Oláh Gábor debreceni költőnket egykor még csak bosszantotta a város, a házak szembehúzott kalapja. Vásárhelyit megfélemlíti. Ám azt is érezzük: Vásárhelyi félti a várost, az utcát a nem látható emberektől, mint ahogy az embereket is e nyomasztó csöndű geometriától. Mert kétségtelen: a művészetnek nemcsak vonzó, példaadó, hanem elriasztó funkciója is 829
