Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám - Tarján Tamás: Bereményi Géza, a drámaíró
TARJÁN TAMÁS Bereményi Géza, a drámaíró Epika Amikor a Mozgó Világ című folyóirat még változó időközönként megjelenő antalógia volt, 1973-ban, a Petőfi-számban novellát közölt Bereményi Géza tollából, furcsamód Budapest címmel. A legnagyobb magyar költő egy különös — tíz, húsz, negyven évvel későbbbi —, a XX. századba tartó város utcáin, terein futott, szónokolt és fet- rengett epileptikus görcsökben; s ez a város mégis Pest-Buda volt, a korabeli térkép pontosságával. A szokatlan időkezelésű, jó és érdekes írásmű 1978 tavaszán a Legendárium című Bereményi-regény egyik fejezettömbjeként foglalta el véglegesnek tetsző helyét — csekély módosítással: Petőfi Sándor helyébe Bereményi Géza került, ki apja hátán lovagolva-repülve, a Hámor-köz lépcsősora fölött érkezik Budapestre. B. G. helyett talán „regényhőst”, „alakmást” illene inkább mondani, ám a könyv borítója oly gazdagon van telehintve a szerzőnek és családtagjainak jól fölismerhető fényképeivel — elsősorban a szerzőéivel —, hogy mégiscsak megkockáztatható a „Bereményi—Petőfi-váltás”. A keletkezéstörténet és az ötlet jellemzi, de nem minősíti ezt a fejezetet, illetve az egész könyvet. A Legendárium legalábbis kétharmadában pompás olvasmány, szellemes epizódok sorozata, egy csalód — „meglehetősen zilált sorsú közösség” — története, mindig más és más családtag szólamaként, tehát váltogatott nézőpontokból előadva. A játékosság, csillogás, kísérletezés nem lényege, csupán eszköze a műnek. A mesélnitudás, az ötletesség, helyenként az elmélkedő okosság olyan — a prózaírónál többnyire elengedhetetlenül fontos — erények, amelyek Bereményi történelem-, és emberszemléletének, egyéni írói látásmódjának, tudatos, — de nem hibátlan — tervezőmunkájának engedelmeskednek. Engedelmeskednek, mert — a könyv egyik mondatával élve — Bereményi „jó képességű ember, s ezt a tulajdonságát meg is tudja jeleníteni”. A Legendáriumban nyoma sincs családnosztalgiának, de a szakításig kíméletlen családkritikának sem. A regény nélkülözi — a névválasztástól a cselekményfordulatokig, minden elemében — az áttetsző szimbolikusságot, de a lírizáló részleteket is. A hős nem fordul a múltba, gyökereket és magyarázatokat keresni. A múlt fordul, nő át a jelenbe, a jelen pedig, egészen 2025-ig terjeszkedve, a jövőbe. Az írói ábrázolás pontos, fegyelmezett, világos; a nyelvi precizitás stiláris értékű. A rokonsági terminológiában megmutatkozó kínos pontosság, gondosság — „apám anyja, a nagyanyám”; „a középső fiú”; „Gombacsik Ferencné, Eszter nevű, nagyon öreg unokanővérem” stb. —, a körülményeskedő szakkifejezések — Firenze „kiemelkedően fontos kulturális centrum”; a füstöt „nagy mennyiségű égéstermék” színezi; a málnaszörp „gyártmány” stb — méltóságot és nyomatékot adnak a szövegnek, ám eltaszítván a szokásos megszólítások, megnevezések ismerős intimitását, egyszerűségét, nevetségesek, ironizálok is. Bereményi ért ahhoz, hogy mondatait a legtöbb helyen ellenpontozza, fogalmazása a stiláris polifónia irányába húz. Higgadtan, komolyan, de lendületesen fogalmaz — s az olvasó esetleg hangosan derül, vagy az intellektuális humort élvezi. A két hatás: a tárgyilagosság és a játékosság egymásban érvényesül. Példákat hozva: kiválóan beszéli a reformkori hírlapnyelvet (Az anyagi ág), pátosza őszinte és hiteles, ugyanakkor parodizált is. Ügyesen bánik a levélforrnával (Irén levele; korábbról, elbeszélései közül a Levelet Zs. asszonynak), hajlékonyon kezeli a többes szám első személyű előadásmódot (Apám felkeresi anyját, a nagyanyámat), 76
