Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Mészáros Tamás: A hősnek hűlt helye, avagy hiánydramaturgiák a színpadon (Jegyzetek a Takarításról és a Hallelujáról)

ges színpadi forma közötti változtatásokban írónak, rendezőnek, dramaturgnak menynyi része van, nem tudható), amennyiben az ő találmánya, hogy Sinkó Lászlóval, illetve Bodnár Erikával több figurát játszasson. Sinkó így öt (Pista, Jakota, Sóstai, Ipse, öngyilkos), Bodnár három (Cica, Baba, Demeterné) szerepet alakít, s azonfelül, hogy a megoldás természetesen igényt tarthat a színészi hálára, kifejez bizonyos tartalmi egyezéseket is. Ezek az alakok Lebovics „betolakodói”. Vagyis funkcionális azonosságukat a színészi alapszemélyiség azonossága hangsúlyozza. Ez persze ismét egy játéktechnikai feladvány: Sinkónak és Bodnárnak úgy kell mást és mást mintázni, hogy mindegyik figurájukban legyen valamilyen, a többiekkel közös karakter- vonás. (Teljesítményük külön tanulróányt érdemlően kivételes.)

Amiben nem tudok egyetérteni Zsámbékivel — s persze elsőbben is Kornissal —. az a darab s az előadás néhány ponton „direktben” beleerőltetett szimbolizmusa. Gondolok a bogárbál-motívumra, majd az abból kinövő násznép-lakógyűlés tablóra, s Lebovics „mi van az öklömben?” jelenetére. Itt részint zavaros maga a bogárbálról szóló fejtegetés csakúgy, mint a játékátmenet Lebovics öklötrázó, agresszív magatartásába. Meglehetősen lapos hivatkozást látok ebben Gombrowicz Esküvőjének egyes részleteire, a Részeg alakjára, illetve a Rámutatás, az Érintés gesztusára, s még Örkény Pistijének vákuum-jelenetére is, de mindhiába valahány „intellektuális” adalék (Kornis is szolgált ilyenekkel egy interjúban), ha egyszer a darabban nem szervülnek ezek az eleve jelképként „forszírozott” mozzanatok.

A Nyuszi-Gyuszival, aki „a legfontosabb az egészben”, más a helyzet — nem azért, mintha osztanám Kornis megfejtését, miszerint „ő az én legbensőbb szentélyem, az a romoLhatatlan mag, amely mindannyiunkban ott van”, mert ezt szintén kiagyaltnak érzem. Hanem azért, mert ennek a motívumnak, ennek a játékállat- játékgyerek megfelelésnek erőteljes színpadi hatása, fájdalmas értelme van. Lebovics a gyermekével is éppúgy, azon a szinten bánik, mint gyermekkorában az élő nyuszival. Gőgicsél neki, édességgel tömi, paskolgatja, de valójában nem tud mit kezdeni vele. Nem képes felnőni az apasághoz — mint ahogy Pista, az ő apja sem —, vagyis az Apa-alkalmatlanság Lebovics Ernőben „újratermelődik”. Amikor kétségbeesetten az elaludni sehogyse akaró Gyuszi fejére nyomja a takarót — egészen addig, amíg csend lesz —, akkor Lebovicsban ez a tragikus felismerés munkál.

De a jelenet naturalizmusát oldja, és szerencsésen jelképessé teszi, hogy Gyuszi voltaképpen a Nyuszi kosarában fekszik, és Lebovics a fojtogatás pillanatában már ismét a nyulával játszó, azt szorongató gyermek, s nem gyermekgyilkos.

Márton András (Lebovics), és Agárdi Gábor (Miksa) érzékeny, s a váltásokat bravúros technikával kivitelező alakításainak jelentősége, része az előadás sikerében nem hangsúlyozható eléggé. Ha ők nem játszanának ilyen pontosan, sokminden tisztázatlan vagy éppen félreérthető lennne a Halleluja színpadán.

Márton mindemellett érvényre juttat a szerepben egy állandó, vibráló feszültséget, mintegy Lebovicsának azt a görcsös, általában jellemző feszültségét, amelyet valamennyi idő és életsíkján át magával hurcol. Ez a feszültség a hiányérzetből fakad — Lebovicsnak mindvégig hiányzik Lebovics. Az azonosság önmagával; valakivel, aki vállalható.

75