Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Mészáros Tamás: A hősnek hűlt helye, avagy hiánydramaturgiák a színpadon (Jegyzetek a Takarításról és a Hallelujáról)

helyezték”. Sóslainak lakás kell, erről alkudoznak, és amikor az ágyából hallgatódzó Miksa elkapja azt a szót, hogy „kártalanítás”, egyszercsak lázba jön, először azt hiszi, államosított bérházát kapja vissza Sóstaitól, majd a német követség tisztviselőjének nézi, akinél a háborús jóvátételét kell elintéznie.

Ebben a megoldásban (s másutt is), Kornis voltaképp beépít egy ősrégi patentét: a félreértést. Még pontosabban, a félreismerés dramaturgiai eszközét. A Halle- lujóban majd minden szereplő esetében, s számos jelenetben alkalmazza ezt a konvencionális ötletet, amely mégsem hat ósdinak, elavultnak. Mindenekelőtt azért nem, mert a félreismerés aktusát Kornis eleve alapszimbólummá nagyítja. Hiszen már Lebovicsék lakását is — a hős benső világát —, egy sor szereplő következetesen félreismeri, összetéveszti valami más színhellyel; épp ez jogosítja fel őket, hogy betörjenek. S aztán Kornis — mint a már említett Sóstai-jelenetben —, a személyek és színhelyek félreismerését többnyire összekapcsolja az idősíkváltással, miáltal a bevált töltény „gellert” kap.

Ez a kiapadhatatlannak tűnő darabbéli humorforrás könnyen eszünkbe juttathatja a régi pesti kabarét, jelesül a Hacsek—Sajó kettős évtizedeken átívelő produkcióját. A Halleluja szerzője a szó legjobb értelmében ügyesen veszi át e népszerű hagyományt, és intelligensebben — mert mélyebben — fejleszti tovább. A néző számára alapjában szokatlan darabot köti valami ismert mintához, felidéz előtte egy műfajt, amely már távolról sem idegen. Ugyanezt a szerepet töltik be azok az operettdalok, kupiék és slágerek, amelyeket Kornis (legalábbis a Végre élsz című kötetében még), olykor szinte önálló betétszámokként énekeltet el szereplőivel.

Persze ebben is az az írói trükk, hogy a szövegek részint „egyenesben” kapcsolódnak az adott helyzethez, figurához vagy jelenethez, ám egyszersmind mégiscsak idézőjelesen, ironikusan hatnak Lebovics közegében. Tartalmilag jellemeznek és parodizálnak egyszerre; azonkívül, hogy a maguk műfajának hirtelen „berobbantásá- val” a játékstílus szintjén is ellenpontozzák a látottakat. (Ezeknek az énekbetéteknek az elhagyása az egyetlen veszteség, amely a színpadi megjelenítés során a Halle- luját érte.) Finoman, megszűrten, de érzékelhetően beszivárgót tehát a Hallelujába a blődli-hatás is — mégpedig valóban majdhogynem történetfilozófiai igénnyel —, s ennek a színvonalas infantilizmusnak korántsem csak az az előnye, hogy szórakoztató.

Mert a Halleluja egyik alapközlése Lebovics Ernőről, a hősről, hogy képtelen felnőni. Ezt persze nem mondják el a darabban (nagy erénye Kornisnak, hogy megmutat, nem megmagyaráz); maga a történéssor (amely nem azonos egy történettel!), s a hős viselkedése sugallja ezt az állapot-meghatározást. Lebovics mentsége legfeljebb az lehet, hogy a többiekről is elmondható ugyanez. Valami szorongató gyerme- tegség leng át valamennyi figurán — a drámában megjelenő társadalmi kereszt- metszet egyik pregnáns vonása ez: a szereplők „közös cipője” egyfajta éretlenség a saját egzisztenciájukhoz, státuszukhoz mérten. Senki nem képes igazán az lenni, ami. Mindahányan rájátszanak az életszerepeikre, s lelkűk mélyén tudják, hogy rosszul alakítanak. Mégis makacsul játsszák önmagukat (a teljes siker reménye nélkül), és végeredményben nem tudják elnyomni magukban az identitás utáni vágyat.

Tartozunk az igazságnak annak megváltásával, hogy a szerepeknek ezt a benső lényegét már az előadás, Zsámbéki Gábor rendezése és a tökéletes színészi megvalósítás fogalmazta meg. Mint ahogy az\ az elemi összefüggést is a színpad mutatta ki, amely a szöveg keltette „primér” infantilizmus, és a figurák egzisztenciális infanti- lizmusa között fennáll.

Zsámbéki rendezésének eseményszámba menő érdeme tehát, hogy nemcsak a Halleluja végül is kiolvásható értékeit tudta átvinni a színpadra — holott már ez is mérhetetlenül nehéz vállalkozás a feladat jellegéhez nem szokott társulattal —, hanem sikerült színészeivel továbbalkotnia a darabot, felfejteni benne mindazt, ami szövegalattiként, játéklehetőségként adott volt, illetve az előadás-eredmény felől visszanézve adottnak tűnik.

A rendező szerepdramaturgiai beavatkozása is lényeges (hogy a kötetben megjelent verzió, a Színház című folyóirat mellékleteként publikált változat, és a végle74