Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 9. szám - Száraz György: A tábornok XVIII. (életrajzi esszé)

Ugyanebben a beszédben említi Rákosi a volt illegálisok egy részét, akik „az illegális munka elkerülhetetlen folyományaképpen gyakran maguk is szek- táriánus vonásokat mutatnak fel”, érthetően persze, hisz „az illegalitással vele jár, hogy kis, szűk körben dolgozzanak”; az állandó veszély érzete pedig gyanakvóvá tette őket, s ettől most nehezen tudnak megszabadulni. Beszél aztán az „új páirtdiktátorokról”, akiket „más helyzet”, a front továbbvonulása utáni rendkívüli állapot termelt ki, amikor a kommunista párttitkámák egyúttal köz- igazgatási, közrendvédelmi, közellátási feladatokat is el kellett látnia. Ez a helyzet — mondja Rákosi — akkor érthető volt, ma már nem tartható fenn. „Különösen károsan érezteti hatását az ilyen diktátor elvtárs akkor, ha a rendőrségen ugyanezeket a módszereket alkalmazza” — állapítja meg, majd így folytatja: „ ... annak a kommunistának, aki a rendőrségen dolgozik, ma fegyelmével, munkateljesítményével éS a szakismeretek gyors elsajátításával kell kitűnnie... Aki.. . nem ehhez alkalmazkodik, hanem fegyelmezetlen, visz- szaél az állásával, tűri a korrupciót vagy maga is korrupt lesz, az nemcsak pártunknak árt ezzel, de árt az egész demokráciának és lovat ad a reakció alá... A mi véleményünk az, hogy a mostani újjáépítésnek egyik legfontosabb feltétele az erős, demokratikus rendőrség és az erős, demokratikus állam- apparátus.” Mindehhez hozzáteiszi még: „A baloldali szektavonás, amely ismét különösen vidéken és különösen a rendőrségen lévő elvtársainknál tapasztalható, ez a legsúlyosabb tehertétel jelenleg a pártban. Egyes helyeken már kezdik emlegetni, hogy a rendőrség tulajdonképpen nem állami rendőrség, hanem egy párt szolgálatában áll. Mindén erőivel oda kell hatni, hogy a többi pártok is küldjék oda legjobb erőiket, és hogy a rendőrség feladata magaslatán álljon. Ennek a feladtnak elvégzésére azonban elsőlsorban azok az elvtársak hivatottak, akik már ott vannak és akiknek példaadóan kell ott eljárni.”

Rákosi tehát gondosan elhatárolja az MKP politikáját mind az 1919-es, mind a másféle gyökerű túlzásoktól. Talán a Csemy-osztagra és a Kun Bélát ért egykori vádakra is gondol, amikor „pártrendőrség” gyanújáról beszél; de bizonyosan gondol a Tanácsköztársaság kusza államvédelmi apparátusára, hangsúlyozván, hogy erős és egységes rendőrség kell a demokrácia védelmére. Ebben talán csak annyi a taktika, hogy nem mondja ki nyíltan: a koalíciós rendőrségen belül — és fokozottan a politikai részlegnél — ragaszkodik a kommunista vezetéshez.

A pártközi alapon osztott államhatalom fegyveres erejét — attól az időtől, hogy a háború befejezése miatt a hadseregszervezés lekerül a napirendről — 1945-ben és még jóidéig utána is elsősorban a rendőrség képezi. És valamennyi .pártvezető tudja, hogy a karhatalom — azon túl, hogy megakadályozza a restaurádós kísérleteket — nemcsak az erőszakos, de a békés hatalom- átvétel eszköze is lehet annak a kezében, aki birtokolja, hílsz segítségével reménytelenné vagy legalábbis kockázatossá tehető az ellenfelek bármilyen nyílt vagy titkos próbálkozása. Kemény küzdelem folyik hát a koalíción belül minden megyei főkapitányi vagy központi vezető posztért. Vidéken — ez a Rákosi- beszédből is kiderül — nagyrészt kommunisták kezében van a szerveződő rendőri erő. De ezért is veszélyes minden „19-es” vagy egyéb ultraforradalmiság: lejárathatja az MKP politikáját és veszélyezteti a már megszerzett pozíciókat.

1945 őszéig a honvédelmi tárca Vörös János vezérezredes, Horthy utolsó vezérkari főnöke kezében van. A belügyminiszter viszont a parasztpárti Erdei Ferenc. Az év elején Kádár János szervezi a budapesti rendőrséget, a politikai osztály vezetőije az 1944-es illegális Központi Vezetőség egy másik tagja, Péter

798