Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Mészáros Tamás: A hősnek hűlt helye, avagy hiánydramaturgiák a színpadon (Jegyzetek a Takarításról és a Hallelujáról)

ben a Hős ágya az utcán áll, s a volt partizán, aki ma az operettszínház ügyvezető igazgatója, egyebet se akar, csak aludni. Ha hagynák. De életének figurái rendre felzavarják, anélkül persze, hogy bármiféle értelmes kapcsolatot tudnának teremteni közte és az Élet között. Kornis darabja mégis sokkalta árnyaltabb és drámaibb a költő Rózewicz állapotrajzánál.

Először is: Lebovicsban többirányú, ám meghatározható, s hogy úgy mondjam, pozitív hiányérzet dolgozik. Már-már akaratokról is beszélhetünk, mégha azok nem is fordulnak át cselekvésbe. Lebovics alaphelyzete: Miksával, a „rettentő öreg” nagyapával összezárva, mintegy egymás felügyeletére bízva, várják Pistát, az apját. (Lehetséges, hogy ezt az apát korábban .csakugyan Pistinek szólították...) Idő: állandóan délután negyed hat. Ez az egyetlen perc tágul ki Kornis színpadán. Ez az életvégtelen perc, amelyben Lebovics kommunikálni próbál-kényszerül Miksával, akinek a világához már nincs köze, akivel már nem értenek szót. És közben sóvárog a szülei után, akik feltehetően a valós kapcsolat lehetőségét jelentik számára.

E szüntelenül sikertelen kapcsolatteremtési igyekezetben és a vágyott kapcsolat ígéretében Lebovicsnak volna azért feladata is: végre meg kellene csinálnia a leckéjét. Aminek újra meg újra reménytelenül nekiveselkedik.

Talán érzékelhető, mennyire erős Kornisnál a szituációs meghatározottság. S ugyanakkor az a képesség is, hogy a konkrét helyzetet, a körülmények realizmusát azonmód „felstilizálja”, több jelentésben is jelképessé emelje. A nyelv pedig, amelyet felhasznál — s végül ki is alakít —, nemkülönben sűrű realizmust, mitöbb, naturalizmust áraszt, hiszen olyan panelekből épül fel, amelyek a mindenkori köznyelv mintegy kvintesszenciáját adják. Kornis saját „beköpés”-gyűjteményén kívül alkalmazza a darabban Háy Ágnes városi folklóranyagát, valamint kuplékat, indulókat, slágereket, s egyáltalán, mindazokat az élőbeszédben karakteresre koptatott-csiszolt rétegnyelveket, amelyeket a Lebovics integriátását folyamatosan megsértő figurák beszélnek.

Az így megalkotott drámai szöveg olymértékben hemzseg a nyelvi sémáktól, tehát olyannyira valóságos, hogy éppen ezáltal veszti el szürke természetességét: sajátos kódrendszerré válik a színpadon. A közhely-prozódiának ez a töménysége furcsa lebegésbe viszi át magát a játékot is, mert a nézőt egyik képzettársításból, hirtelen bevillantott mögöttes emlékből a másikba löki, nincs megállás; a szöveg szüntelenül „jelent”, és szüntelenül bonyolult-áttételes kapcsolatba kerül a szituációkkal.

Ez a színpadi nyelv tökéletesen megoldja a darab időtechnikai problémáit is. Itt nem a helyzeteket kell megváltoztatni ahhoz, hogy az időváltás nyilvánvaló legyen — az írói trouvaille éppen abban rejlik, hogy a változatlan helyzeteken belül, pusztán a szöveg hatására variálódnak az idősíkok. Egy-egy jellemző szóhasználat elegendő, hogy például Cica és Lebovics „átmenjen” kamaszból felnőttbe, méghozzá oda-vissza; Miksa is egyedül szövegstílusa segítségével vándorol a múltban.

A Halleluja tehát sajátosan kidolgozott nyelv-dramaturgiájával készteti a színházat egy, a hagyományoktól merőben eltérő játékmódra. Ez a technika pedig azért lehet meggyőző a néző szemében — azaz magátólértetődő —, mert szigorúan a szöveg struktúrájából következik. Lebovicsnak a teljes játékidő folyamán változtatnia kell az életkorát, ennek megfelelően partnerviszonylatainak jellegét is, de természetesen anélkül, hogy bármiféle rendezői effektus vagy más külső segédeszköz támogatását igénybevehetné. Olykor mondatonként, sőt, szavanként (nem szituációnként!) ugrik évtizedeket, a kis srácot és a dörzsölt hivatalnokot a pillanat választja csak el. De épp ezek a pilanatok szabják meg a színész játékának ritmusát, a ritmus pedig átállítja a néző időérzékét. Elfogadtatja ezt a verbális sínen futó „utazást”, mert a szöveg stílus- vagy hangulatváltása, mint információ, azonnal világossá teszi, „beazonosítja” az új időt és helyet.

Ez a technika akkor is kiválóan funkcionál, amikor egyetlen helyzetben és helyszínen belül voltaképp több csúszik össze. Ilyen például a Lebovics—Sóstai—Miksa jelenet: Lebovics iskolásgyerekként ül az íróasztal-padban, és Miksa hiába noszogatja, hogy csinálja meg a házifeladatot. Belép Sóstai, az egykori padtárs, és megkérdi: „Hát te itt?”, mire Lebovics már mint „lakásügyi főfütyi” közli, hogy „ide73