Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 9. szám - Grendel Lajos: Galeri (regényrészlet)
illik beszélni róla — élet és elvek között érvényben van egy titkos záradék, amely ha nem volna, az emberiség egyhamar éhen pusztulna. EL vegyes érzésekkel lépte hát át a Horváth-ház küszöbét. A legkisebb Horváth lány, akit Leának hívtak, nem sokkal múlt húszéves, és kissé pöszén, affektálva beszélt. Szabad idejében naplót írt, angolul tanult vagy lepkéket gombostűzött, mint most. És príma alakja volt. EL nem bírta levenni a szemét róla, és szomorúan, búsan, keserűen gondolt rá, hogy ez a csinos lány bé- vülről mégiscsak férges. De aztán hamar félretette a fenntartásait, elvégre nem a kezét jött megkérni, és nem vele fogja leélni az életét. ,,Én Lea vagyok” — mutatkozott be a lány rögtön, ahogy jobb társaságban illik. EL is bemutatkozott. ,,EL? Hát ez meg micsoda név? Spanyol?” „Dehogyis — nevette el magát EL. — A becenevem. A Lévai rövidítése.” Furcsa, vonta meg a vállát a lány, de ami azt illeti, ő egyáltalán nem büszke a nevére. Igaz viszont, hogy az egyik dédanyját is Leának hívták, s az egy nagyon híres asszony volt. Egyszer azonban megcsalta az urát, az ő dédapját egy cseh vándormuzsikussal, s a dédapja haragjában befalazta szegényt a pincébe. Dédanyja három hónapig senyvedett a nyirkos pincében kenyéren és vizen, s mikor a dédapja haragja végre elpárolgott, és a falat egy reggel lebontotta, az asszony olyan vékony volt már, mint a szőlővessző. Azután még évekig nem járt ki az utcára, mert mardosta a szégyen. „A kurválkodás nálunk családi vonás — vallotta be a lány —, és ami még jellemzőbb, a mi családunkban mindig lányok születnek. A nagyanyám nővérének például kilenc gyereke volt, és mind a kilenc lány. Valóságos sorscsapás.” „Ne firtassuk a múltat — kapcsolódott be a beszélgetésükbe a lány anyja. — Az azonban igaz, hogy megvetnek bennünket a környéken. Az utcában senki sem köszön nekünk, s még jó, ha a szomszédaink csak a fejüket fordítják el, és nem szégyenétenek meg durvábban. Egyszer már a rendőrséget is a nyakunkra hozták, aztán mivégre? Én két éve nyugdíjban vagyok, a lányoknak tisztességes állásuk van. Nálunk senki nem rúg be, itt nincs csendháborítás, nem szól zene. A lányokat tisztességgel férjhez adom, ha eljön az ideje. De hová siessek? Ibolyka még csak huszonhat éves, Aranka huszonhárom, Lea húsz ... Mi akárkit nem engedünk be a házunkba. Tavaly járt volna hozzánk egy részeges postás, aki az első alkalommal szerény volt, és mézesmázosan beszélt. De olyan választékosán, hogy néha nem értettük, mit akar mondani. A második alkalommal már sokkal kevesebbet beszélt, s valahogy a szeme sem állt jól. Harmadszor pedig csak ivott volna, mondtam, ez nem kocsma, hanem mi, kérdezte a pimasz, kupleráj? Akkor én fölkaptam a piszkaiét, és azt mondtam, ha még egyszer meglátom itt a házunk körül sunnyogni, ezzel a piszkaiéval fogom a hátára írni a tízparancsolatot.. . Az a baj, hogy mi másképpen élünk. Mi nem vagyunk képmutatók, és szeretjük a vidám társaságot. Ebben a házban az a törvény, hogy vidámnak kell lenni. Aki eljön ide, az hagyja otthon a sérelmeit meg a bosszúságait, az felejtse el, hogy ő egy senki. Mi nem szeretjük a szomorú, lógó bajszú pofákat. Van elég szomorúság másutt, elég csak szétnézni. Betegségek, nyavalyák, rossz asszony, vásott kölykök, mindenféle kórság. Ezekből mi nem kérünk.” Aztán felszólította EL-t, mondjon most már ő is valamit magáról: 779
