Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 9. szám - Grendel Lajos: Galeri (regényrészlet)

„Aki sokat hallgat, annak nyomja valami a lelkét. Nem vagy te artista?” — kérdezte.

„Artista? — rémült meg EL. — Dehogy vagyok artista!”

„Ejtőernyős sem voltál?”

EL megesküdött, hogy nem volt.

„Szerencséd — mondta megkönnyebbülve az asszony. — Az artisták és az ejtőernyősök túl gyakran kénytelenek a halál szeme közé nézni. Ezért aztán kiszámíthatatlanok, felelőtlenek és borzasztóan léhák. Pipadohányt sem ér az életük. Olasz ember nem volt a családodban?” — faggatta tovább EL-t.

„Tudtommal nem — felelt EL az elképesztő kérdésre. — De nem ismerhetem minden ősömet.”

Horváthné bólintott.

,,Ez igaz. Csak azért kérdezem, mert az első világháború alatt dolgozott az apáméknál egy olasz hadifogoly. Aztán olyan jól dolgozott, hogy csinált egy gyereket az anyámnak, aki most Svájcban él, a fene a jó dolgát, ahová a következő háború végén lógott ki egy német hadnagyocskával, s mit tesz isten, nem a hadnagyocska, hanem egy ^vájci olasz vette el. Hiába, a vér nem válik vízzé. Most dúsgazdagok, de mi még egy büdös vasat sem láttunk tőlük. Éppen ezért én nem kedvelem az olaszokat, s ha megtudnám, hogy valamelyik vendégünk ereiben olasz vér is folyik, tüstént kitenném a szűrét.”

Horváthné itt szünetet tartott, s ez volt az a pillanat, amit EL szeretett volna később meg nem történtté tenni. Amikor az asszony letette az öngyújtót az asztalra, összerezzent, mintha parázsba nyúlt volna. Ez a meglepetés, EL úgy érezte, megkoronázta az egész estét, ugyanakkor a helyzet egyszersmind komikus is volt, ami őt egyáltalán nem vigasztalta, mivel még hosszú ideig dermedt tekintettel bámult az asztalnak arra pontjára, ahová az asz- szony az öngyújtót letette. Az öngyújtó tokja ugyanis kék színű volt, mélykék, amilyen kékre a tenger legmélyebb pontját festik a térképen, s nyilván a tengert is jelképezte, mivel a közepébe fehér halacskát rajzolt a készítője. Ez az ártatlan halacska azonban nem halacska volt most, hanem bizonyíték, méghozzá olyan, hogy porig alázta EL-t.

„Valami baj van?” — hallotta az asszony hangját.

„Kié ez az öngyújtó?” — kérdezte.

„Természetesen az apádé. A múltkor itt felejtette a szerencsétlen.”

EL megsemmisülten hallgatott, s apja szavai jártak a fejében: „Ha eljön az ideje, majd én megmutatom, hogyan kell meghalni.” Hát megmutatta. A bizonyítás napja akkor virradt fel, amikor EL a reggeli gyorssal megérkezett gépészmérnök-hallgatói pályafutása 'végállomásáról. EL apja aznap reggel meghallgatta a híreket az ágyból. A hírügynökségek háborúkról, sztrájkokról és merényletekről számoltak be, csakúgy, mint az előző napon meg máskor. Aznap az egyik észak-olaszországi városban terroristák hasba lőtték a tartományi bírót, aki a helyszínen kiszenvedett. EL apja érző lélek volt, behunyta a szemét, és így pontosan el tudta képzelni a jelenetet. A bíró — joviális, kissé hízásra hajlamos, középkorú férfi — mit sem sejtve reggelizik szerettei körében az udvaron, amikor a merénylők kocsija leparkol a villa előtt. Csúnya halál, állapította meg EL apja, mindamellett mégsem olyan borzalmas, mivel a bíró aligha gondolt előre a halálra, így halálfélelme sem lehetett. Ha gondolt valamire, hát biztosan arra, hogy hosszú öregkora lesz és egy tucat unokája, akikkel sokat fog utazni, ha majd nyugdíjba vonul. EL apja mindig úgy érezte ilyenkor, nem lehet közömbös, hanem kötelessége ál780