Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 9. szám - Grendel Lajos: Galeri (regényrészlet)
EL nem tett fel többé illetlen kérdéseket, hanem magába szállt, és megállapította, hogy mindenben és mindenütt eleve rothadása szimatol. De hát ki engedheti meg magának azt az ostobaságot ebben a törtető világban, hogy reggeltől napestig becsületes, tisztességes és őszinte legyen? Ezért is várta a hangot... Valami égi szózatot várt, ami felemeli őt a porból, és útbaigazítja végre. Közben arra gondolt, hogy nincs biztos egzisztenciája, hogy huszonöt éves kora ellenére is teng-leng csak, egyik napról a másikra él. Olyan érzés hasított belé, mintha valaki megsúgta volna neki, hogy fél perc múlva az egész város alatt megmozdul a föld, s ez a lámpa vas itt^a jobb keze felől összecsavarodik, mint egy dugóhúzó. Bohuniczky bácsi ezalatt tovább oktatta: „Viselkedj náluk rendesen, különben hamar kiteszik a szűrödet. A lányok utálják a handabandázást, a nagyképű fickókat pedig csak egyszer engedik be a házukba, legközelebb már vissza sem köszönnek nekik. Mondjál vicceket, azt szeretik. És semmi célozgatás az ágyikóra. Mert paplanos ágy helyett esetleg az árokparton találod magadat, és még a rendőrséget is rád uszítják.” EL megígérte a nyugalmazott igazgatónak, hogy tartani fogja magát az intelmeihez, de meg kellett kérdeznie: „Ez valami titkos társaság?” „Mondhatjuk úgy is” — felelte Bohuniczky bácsi. „De azért szex-tett lesz?” „Az lesz” — nyugtatta meg öreg barátja. Mégis, amikor meglátta a Horváth lányok anyját, majdnem felkiáltott: hiszen ő ezt a nőt ismeri. Holott nem ismerte, csupán egy kép derengett fel benne, egy meglehetősen homályos kép, amelynek a középpontjában Hor- váthné állt, amint egy Bódis nevű félkegyelmű favágó társaságában kilép a főtéri cukrászdából. EL akkor még éppen hogy csak kilátszott a földből. Jóformán csak annyira, hogy állva elfért volna egy autóbusz alatt. Viszont a homályos képhez egyértelműen negatív értékítélet tapadt. S ez nem is any- nyira Horváthnét érintette, hanem elsősorban a félkegyelmű Bódist, aki nyár végén, ősz elején házhoz járt fölfűrészelni a rönkfát. Bódis özvegyember volt, festette a haját és a bajszát, a zsebkendőjét pedig a farzsebében hordta, s ettől mulatságos dudor keletkezett a fenekén, mintha lódarázsba ült volna. Bó- tíis előszeretettel mesélt rémtörténeteket a háborúról, hatalmasakat kacagott hozzájuk, a nyelvét pedig olyan mélyen ki tudta ölteni, hogy betakarta vele a borostás, mélyen árkolt állát. „Ó, az ocsmány — fakadt ki a cukrászda előtt EL anyja —, hát összeállt ezzel a ribanccal?” A mondat kulcsszavát EL jól az emlékezetébe véste, mert azt a gyermeki szókészlete nem tartalmazta még. Jelentését nem ismerte, s koránál fogva amúgy sem értette volna. Ám a hangszín, az anyja hangjából szikrázó indulat nem hagyott kétséget afelől, hogy az ismeretlen szó csakis becsmérlő értelmű lehet. Ezen EL nem is csodálkozott. Aki fényes nappal karonfogva sétálgat a sötét lelkű, komisz Bódissal, ez nemigen lehet különb nála. Idővel aztán felvilágosították őt, hogy Bódis mégse unokatestvére az ördögnek, hanem alapjában véve ártalmatlan és szelíd ember, aki szeret hencegni. EL szülei hamar megbocsátottak Bódisnak. Attól, hogy viszonya van Horváthnéval, még nem fog rosszabbul fűrészelni, mondták. S még azt is: az embernek ugyan sosem szabad az elveivel ellenkező szellemben cselekedni, de ha az élet rákényszerít, a legmagasztosabb elveket is ajánlatos, hm, hm, kicselezni. Mert — bár nem 778
