Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Mészáros Tamás: A hősnek hűlt helye, avagy hiánydramaturgiák a színpadon (Jegyzetek a Takarításról és a Hallelujáról)

elsősorban szituációkat játsszanak, s ez érthető, hiszen itt nem a darab egészéről kialakított rendezői koncepció, hanem az egyes, zárt összecsapásokat kidolgozó instrukció irányította őket.

A színész azonban mégis kénytelen figurát teremteni — ha nem teszi, önmaga civil jelentésében válik azzá a színpadon. Ebből a szempontból a három szereplő szükségképpen eltérő eszközöket használ. Az izmos testű, kemény tekintetű, csupa energia Bajcsay az, akinek külső megjelenése a szerep-egzisztencia követelményeinek — feltehetően paraszti származású, hivatásos takarítónő — minden „beavatkozás” nélkül megfelel. Olsavszkynál már más a helyzet; részint hozzá kell öregednie a szerephez (paróka, smink), részint a maga természetes mozgáskarakterét fel kell cserélnie ennek a múltban és a múltból élő asszonynak az akamokságot a tétova- sággal, az elbizonytalanodással váltakoztató viselkedésére. A legnehezebb dolga Bán Jánosnak van, mert Jóska alakja a legkevésbé meghatározott társadalmilag. Valójában jellegtelen figura, akinek gesztusai és hovatartozása (foglalkozás, vagy származás szerint) között nincs jellemző megfelelés. Vagyis a színésznek nincs miben megkapaszkodnia, amikor rákérdez a szerep magatartására: milyen is vagyok. Bán a ka- maszos, alig felnőtt, vadóc-szerű indulatokat és az ezekkel egy tőről fakadó koravén kíméletlenséget hozza a színpadra, de bármilyen odaadással, energia-összpontosítással vesz részt a játékban, alakítása körvonalazatlanabb partnereinél, a figura ugyanis mindvégig óhatatlanul képlékeny marad, egyszerűen nem tudjuk hová tenni.

Csakhogy gondoljuk meg: nem lehetséges, hogy valójában mindhárom szereplőnek ebben a jótékony, viszonylagos meghatározatlanságban kellene leledzenie? Hiszen akkor felelnének meg leghívebben a dramaturgiai elvnek, a darabnak, amelynek nincs logikai kódja, történet-vonala és megfejtése. Miért épp a szereplők volnának körülírtak, felépítettek?

Igen, azt hiszem, Nádas nem eléggé következetes a saját elképzelésén belül. Olyan ez nála, mintha (hogy eddigi példánál, előképnél maradjunk) a Godotra várva Estragonja motiváltabb volna Vladimírnál, vagy megfordítva. De az sem valószínű, hogy A játszma végének jót tenne, ha Ham gazdagabban lenne jellemezve, mint Clov.

Nádas ügyetlensége volna hát ez a különbségtétel Klára és Zsuzsa, meg Jóska „beágyazottsága” között? Feltételezem, hogy a szerző ezt így találta valószerünek; Jóska a legfiatalabb, Klára nevelt fia és szeretője, s ennyi elég is egzisztenciális meghatározásként, ha egyszer az a szerep lényege, hogy a fiú még kialakulatlan, s egyéb ismérveken keresztül nem határozható meg.

Ám az előadás meggyőz arról, (maga a darab kevésbé), hogy a három figurának még annyi motivációra sincs szüksége a pusztán érzéki akciók hiteles lejátszásához, amennyit Nádas engedélyez nekik. Mi tagadás, Szikora tulajdonképp megoldja, hogy a szöveg szinte felesleges. Csakugyan nonverbális színházat teremt. Ahhoz ugyanis, ami az ő három szereplőjében (és között) lejátszódik, tökéletesen elegendő a korkülönbségüket látnom. Minden egyebet, kapcsolatuk összes variánsát megélik, megérzékítik. Ez a dráma — mármint a színpadi —, félszavakból, s kizárólag a jelenre, az adott helyzetekre vonatkozó tőmondatokból is összeállna.

Ha így nézem, Nádas darabja egyenesen túlmotívált; a szöveg jórésze „nem működik” igazán, mert független az egyes mikroszituációktól, illetve felesleges azok érzékeltetéséhez. Ezekre a szövegrészietekre a megértéshez volna szükség, ám az értelmezhetőség kecsegtető esélyét Nádas végül is csak arra használja, hogy becsalogassa nézőjét a maga kommunikációs zsákutcájába.

A győri előadás — különösen színészi szférájában — jól kimutatja, hogy a Takarítás befogadási problémái végeredményben felemás formai újításából fakadnak. Ügy is mondhatnánk, hogy Nádas innen is marad, meg túl is lép Becketten.

Meghaladja mondandójának végérvényességében, kérlelhetetlenségében. Hiszen Clov nem lép ki az ajtón, a végjáték — így a színház is — elvben folytatható; míg a Takarítás komédiája végső leszámolás a színjátékkal, mint formával.

És ugyanekkor nem vállalja szereplői becketti lemeztelenítettségét, „szituációba71