Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Mészáros Tamás: A hősnek hűlt helye, avagy hiánydramaturgiák a színpadon (Jegyzetek a Takarításról és a Hallelujáról)

Konkrétabban: amikor Nádas eleve a drámai összetevők, „kellékek” hiányából vezeti le a hiányt, mint eredményt, akkor legfeljebb azt igazolja — kissé vulgárisán fogalmazva —, hogy a semmiből semmi sem lesz.

Ezzel a konzervatív gondolatmenettel valószínűleg elárulom, hogy magam még mindig azt a folyamatot tartanám színháznak, amelyben a történetről vagy a történésekről leválnak, használhatatlanná silányulnak a megfejtések. Belátom ugyanakkor, hogy végül is elérkeztem a tipikus gondolati circulus vitiosushoz: az én igényeim nyomán ugyanis létrejönne a színház (épp azáltal, hogy létjogának elvesztéséről szólna), Nadas pedig azt az állapotot akarja megmutatni, amelyben már nem létezik

Kifogásaim tehát abban foglalhatók össze, hogy a színház nemlétének ez az állapotdrámája végül képtelenné válik egyszerűen azáltal, hogy estéről-estére előada- tik a színházban. Ez viszont — és ebben ismét csak egyetértek Balassa Péterrel — Csakugyan komikus.

Szikora János győri rendezéséből éppen ezért e vígjáték alapvető, frenetikus iróniáját, — mondhatni, mulatságosságának mibenlétét — hiányolom. Túl komolyan vette a darab (egy nemlétező dráma) drámai hangvételét. Igaz, mint a Színházművészeti Szövetség vitáján elmondta, őt végül is „egyáltalán nem érdekelte” a darab megfejtése, értelmezési tartománya.

Szikorát — az előadásból legalábbis csakugyan így láttam — elsősorban a játékstílus foglalkoztatta, a színészi jelenlét intenzitásának messzemenő felfokozása. Ehhez szüksége volt a takarítás naturalizmusára (tehát egy valószerű, semmilyen értelemben sem stilizált munkafolyamatra), mert az megszabta a cselekvések—mozgások alapszintjét, egyben rögzítette mindhárom szereplő valóságos szituációját. Miközben természetesen kifejezte a takarítást, mint metaforát is.

Amiről viszont Szikorának le kellett mondania, az a szöveg interpretálásának zenei jellege, kompozíciója volt. A szólók, duettek és tercettek megszervezése, az egész dialógus énekbeszédszerű előadatása, nyilván megoldhatatlan a felmosás, súrolás, bútorcipelés prózai aktusai közben. A rendezőt jobban érdekelte a színészek pillanatnyi őszinteségének, önfeltáró szenvedélyességének és hitelének kiaknázása — ezeket az impulzusokat pedig csak egymásból hívhatták elő, csak egymás reakcióira figyelhettek. A zenei „összhangzás” egy kívülről bevitt, művi struktúrát eredményezett volna, a spontaneitás lehetőségét már csírájában elfojtva.

Ezért Szikora az operai stilizációt feláldozta az életszerűség kedvéért, holott Nádas szövegének jelentős része nyilvánvalóan nem bírja el a köznapi játékmódot A felsistergő szenvedélyek — jóllehet ebben az előadásban valóban rendkívül érzékletesek — önmagukban még nem teremtenek meg egy emeltebb szintet; pusztán a hangerőváltások sem differenciálják az előadás egyes szakaszait. A produkcióban tehát nem válnak felismerhetővé a takarítás rétegei: a valóságos és képzeletbeli, a tudott és tudatalatti akciók, replikák. Szikora színpadán minden egyformán érvényes (vagy érvénytelen). Teljes komolysággal és komorsággal alakulnak ki, majd bomlanak fel a szereplők egymás elleni szövetségei — a játék struktúráját voltaképp az határozza meg, hogy ketten mindig összefognak a harmadikkal szemben, s a felállás változatai szabják meg az előadás ritmusát. A feszültség mindvégig magas; a színészek koncentrációs készsége messze az átlagon felüli. De hangvételváltásra ebben a rendezésben nincs mód. Minden olyan eszköz, effektus, ami egy külső nézőpontot érvényésítene (ilyen volna az irónikus rálátás) eleve kiiktattatott. Ez persze kétségkívül megfelel annak a felfogásnak, amit Balassa úgy fogalmaz, hogy „többé nem szétválasztható” mi történt meg valójában és mi nem. Viszont az opera modorának — méghozzá talán a barokk operáénak — legalább helyenkénti beszi- várogtatása csakugyan elősegíthetné azt az elidegenítést a látottaktól, ami nélkül a komikus hatás nem „csapódik le”.

Szikora valószínűleg ellentmondást látott abban, hogy a darab egyszerre követeli a naturalizmust és a „fentebb stílt”, s megkísérelte homogenizálni az előadás karakterét. Az egységesítésre való törekvés mindhárom színész játékában jól érzékelhető: Bán János, Bajcsay Mária és Olsavszky Éva egyaránt megkísérlik, hogy

70