Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 8. szám - Páskándi Géza: Az ígéret ostroma (Félhold és telihold) (Történelmi színjáték két részben Kőszeg várának ostromáról)
JURISICHNÉ (kiszakad belőle, inkább halkan): Ne így folytassa, ne így! JURISICH (hirtelen fáradtság, némi szünet után): Rajtam most nem múlik a béke. Ha olyan feltételeket szabnak, amelyek elfogadhatók s amelyekért nem kell szégyellnünk magunkat unokáink előtt — ám legyen. Két kézzel írom alá. De ha olyan békét kínálnak, amelytől gyász, nyomor, éhség és rabság zúdul reánk, amelytől szerteszóródik a nép, mint ősszel a falevelek — akkor inkább mindkét kezem levágnám, hogy ne foghassak pennát aláírni. De én bízom. FORINTOS (elismerően, halkan): Ügy van. A méltányosság, az itt most minden. JURISICH: Béke ide, béke oda — azt azért fejezzétek be! (A még hiányosan betömött résre mutat. Az emberek lassan meglódulnak. A kapitány most Za- imhoz fordul, aki mellette halad el.) Ha tényleg békét kötünk, mi lesz veled? Hozzád szólok, janicsár. (Hangjában némi együttérzés, megbecsülés.) ZAIM: Már rég tudom, hogy vissza kell mennem. JURISICH: Honnan tudod? ZAIM: Már végleg az erősekhez tartozom. JURISICH: Az erősekhez? Hát nem látod, hogy épp az erősebb küldi követeit. ZAIM: Épp ettől erősebb. (Kis szünet.) JURISICH: Kár érted, janicsár . ZAIM: Kár mindenkiért. (Fejét kicsit lehajtja, majd felemeli.) Egy kérésem volna uram. JURISICH: Becsülettel küzdöttél... Hát beszélj. ZAIM: Van itt néhány török halott. Ha mennem kell vihessek magammal vagy hármat. Erre kérem. JURISICH: A szentháromság nevéoen, mi? Ars legyen. Hármat levágtál, hármat temess el tisztelettel. Ugye ezéit? ZAIM: Kitaláltad, uram. (Nem néz rá.) S engedd, hogy magyar ruhába öltöztessem őket... JURISICH: Hát ezt meg miért? ZAIM: Két lélek lakozik bennem, uram. JURISICH: Másnak még egy is sok. Vagy egy se. Vidd őket! (Zaim elmegy. Második jobbágy odalép a kapitányhoz.) MÁSODIK SEBESÜLT: Kapitány uram. JURISICH: Mi bajod? MÁSODIK SEBESÜLT: Én ugye jobbágy vagyok. Már megjavult a lábam. Vegyen be engem katonának. JURISICH (komoran, tűnődve ránéz): Én beveszlek... ha a földesurad elenged. MÁSODIK SEBESÜLT: A mi urunk hálás lesz, hogy megvédtük birtokát. A kapitány úr mondta, még az elején. JURISICH: Minden bizonnyal, hálás lesz, fiam. (Fejét el kell fordítania. A bástyára megy. Közben Tolvaj odalép a Városbíróhoz.) TOLVAJ: A tömlöc... VÁROSBlRÓ: Mi van a tömlöccel? TOLVAJ (majdnem vigyorog): Csak furcsa, hogy körülötte mindent szétlőtt a török. De a tömlöc épen maradt. Mintha nem is lett volna ostrom. (Közben a munka befejeződött. Az emberek ülnek, kezükbe támasztott fejjel, ki ho- gyon, s várnak.) VÁROSBlRÓ (nem véve észre a gúnyt, ugratást): Hála istennek. PANKA (aki hallotta a dolgot): Micsoda szerencse! VÁROSBlRÓ (felfortyanva): Veled még lesz számolnivadónk, boszorkány. PLÉBÁNOS: Kérem, a Jézus Krisztusra kérem, ne rondítsa be isten ígéretét. VÁROSBlRÓ: Ne vénasszonykodjék már ismét. Ahogy egy kis csend van, már fújja a régit. Én harcoltam... PLÉBÁNOS: Én is. VÁROSBÍRÓ: Tudom. Én ezzel csak azt akartam mondani, hogy bár harcoltam, egy karcolás se esett rajtam. Érti? Hát így vagyunk a törvénnyel is. Bármi is volt itt, bármilyen nagy felfordulás: a régi törvényen egy karcolás sem esett. ' Érti, Plébános úr? A régi törvényt, nem égette el, s nem ölte meg a török. Se ostrom, se ígéret, se semmi. (Kis csend.) PLÉBÁNOS: Nem a török ostromolt minket. Mi ostromoltuk az ígéretet. Most és mindörökké. JURISICH (sietve jön le a bástyáról): Jönnek! JURISICHNÉ (ijedten): Kik? 764
