Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 1. szám - Mészáros Tamás: A hősnek hűlt helye, avagy hiánydramaturgiák a színpadon (Jegyzetek a Takarításról és a Hallelujáról)

történt meg valójában, és mi nem, az többé nem szétválasztható, rákérdezni értelmetlen, s hogy ez lehetséges — az maga a komédia.’’

Ez pedig nem mást jelent: Nádas pontosan abba a csőbe akarja behúzni a közönségét, amelybe Bécsyt is sikerült — tudniillik, hogy kezdje el összerakni a maga kis mozaikjait, míg csak rá nem jön a siker reménytelenségére. Arra, hogy nincs megfejtés — s hogy ez a megfejtés.

Természetesen ezt a csapda-dramaturgiát Bécsy is felfedezi, de az ebből következő drámai világ-, illetve emberképet idegenkedve szemléli; végletesen „privátpartikulárisnak” tekinti, mert számára nem jelent „lényegében semmi mást”, mint a „szexualitás különböző variációi komplexusainak, belső tartalmainak, azok gomoly- gásainak, feszítő erőinek és az ebből eredő kínoknak” a megmutatását.

Ellenvetésével nemigen tudok mit kezdeni, mert számomra mindez akkor is érdekes, izgalmas voliía, ha „lényegében semmi másról” nem volna szó. Ezt a drámai emberképet összekapcsolhatónak és érvényesnek tartanám a felismerhetetlenségig szétforgácsolt motívumok, az immár összeforraszthatatlan, elemeikre hullott történetek drámai világképével. S még azt is felettébb logikusnak találom, hogy a dráma mindezt — éppen azért, mert az igazi összefüggések felismerhetetlenné váltak, mert hiányoznak lényeges információ-láncszemek — kénytelen érzékeinken keresztül közölni. Az pedig végképp természetes számomra, hogy érzékeink végsősoron csakugyan megbízhatatlanok.

Mégis vannak fenntartásaim, mind Nádas darabjával, mind annak győri előadásával kapcsolatban.

Kétségtelen, hogy a Takarítás egyfajta hiány, mégpedig a megfejtés hiányának manifesztációja. Üjítása épp abban áll, hogy nem beszél erről a hiányról, nem ábrázolja — mint például Pinter nemrég felfedezett korai műve, A melegház, amelyben több megfejtés is lehetséges, vagyis felállíthatunk néhány változatot ismereteink alapján, s csak azt nem tudhatjuk bizonyosan, melyik a helyes. Nádas viszont éppen a magyarázat lehetetlenségét lényegítette dramaturgiává. Nála a viszonylatok egyik változata sem életképes. Nincs meg „a” történet, amelyik széttöredezett, nincs cselekménnyé szervezhető kapcsolatrendszer a szereplők között. Csak akciók vannak, amelyek nem reflektálnak egymásra feltétlenül. Az alapvető hiány voltaképp az előadás értelmének hiánya. Igen: nincs miért előadni azokat a különálló, oksági-logikai ösz- szefüggésüket vesztett akciókat, amelyeknek hiányzik a kötőanyaguk, következésképpen nincs kezdetük és végük sem. (Balassa is commedia perpetuáról beszél.)

A színielőadás értelme ugyanis — túl minden stíluson, formán, műfajon — eleddig az volt, hogy valamely megragadható-megformált alkotásban tételezze a maga felismert összefüggéseit. Amikor Nádas ezt a célt a maga számára tudatosan megszünteti, egyszersmind eljut a színház megszüntetésének gesztusához. Pontosabban: csakugyan sikerült kifejeznie a színház megszűnésének folyamatos pillanatát.

De nem tud meggyőzni ennek szükségességéről, drámai elkerülhetetlenségéről. S nem azért, mert a színházzal foglalkozó, abba szerelmesedéit ember természetszerűen ellenáll egy ilyen ráhatásnak. Nem. Elfogadnám — legalábbis nádasi értelemben és érvénnyel — a színház kényszerű megszűnésének katartikus élményét, ha a Takarítás (mégoly érzéki) történései bizonyító erővel szuggerálnák: a valóság joggal pereli el a színháztól, hogy az rendszerbe foghassa zabolátlan, kiismerhetetlen természetét.

Ám ehhez, vagyis a történetté szerveződő történések színházképtelenségének demonstrálására — paradox módon — szükség van magára a történetre. Nádas persze épp ezt a fából vaskarikát akarta megkerülni azzal, hogy nem volt hajlandó egy logikus történés-sor keretein belül igazolni azt a tételt, miszerint nem létezik többé „eleje-közepe-vége” drámai cselekmény.

Tehát fogadjuk el: drámai jellemek, drámai lélektan, drámai cselekmény és drámai helyzetek nélkül, vagy legalábbis egy valamilyen logikai rendbe szervezett történéssor nélkül nem lehet drámát alkotni, játszani. Rendben van. E tényből azonban számomra nem az következik, hogy a drámai jellem, lélektan, cselekmény, helyzet, és a valamilyen logikai rendbe szervezett történéssor többé nem „színházjogosult”.

69