Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 8. szám - Páskándi Géza: Az ígéret ostroma (Félhold és telihold) (Történelmi színjáték két részben Kőszeg várának ostromáról)
JURISICH: Beszéljen. BENEDEK: Török ruhában átjutottam a táborukon. Nem volt nehéz. Együtt futottam velük, akik a fal alól menekültek. Az egyik barlangban átöltöztem. Ugyanoda tetteim el a török maskarát is. Amikor visszafelé jöttém ismét átöltöztem. Szerencsém volt; éppen támadtak. Így a falakra másztam velük... a mieink megsebesítettek s igyekeztem, hogy belülre essek egy magasabb helyre... Hát... így volt... (Kis csend.) JURISICH: És — Bécsben? Mit üzent a császár? BENEDEK: Sose aggódjanak. JURISICH: Mit? (Mint aki nem hisz a fülének. Némi döbbenet.) BENEDEK: Szószerint így mondta. JURISICH: És a puskapor... a felmentő sereg? BENEDEK: Azt mondta: gondoskodik, hogy minél hamarabb megkapja a kapitány úr... (Megáll.) JURISICH: A puskaport? BENEDEK (fejét ingatva): A bárói címet. (Mintha a távollevő Szerénának is.) Még nékem is... nemesi rangot ígért... JURISICH (nevet, dühös, és keserű): Bárói cím? Mondd, hogy néz ki egy halott, aki megkapja a bárói címet? Mintha döglött lovat patkolna a kovács! És mit mondott még? BENEDEK: Azt mondta: minden katonájára szükség van Bécs alatt. De mi mindenképpen tartsunk ki. Bécs nagy- rabecsüli Kőszeget. Kőszeg ma Bécs legfontosabb testőrvára. Ezt mondta. (Apró csend.) JURISICH (a távolba, mintha a császárral beszélne): Kőszeg nem Bécs testőrvára, császárom. Kőszeg Magyarország végvára, felség. BENEDEK: Az volt az érzésem... JURISICH: Mi? BENEDEK: Hogy tudom milyen sorsot szánt nékünk. A török torkába dobott, hadd köhögjön a szultán, azzal is gyengül... Egy kis konc... addig is egyhelyben topog a török s Bécs készülődhet nyugodtan. Én csak... most tudtam meg... ott Bécsiben, hogy Ferdí- nánd békét szeretne a törökkel. Egyezkedik a fejünk felett, mi meg — hadd vérezzünk semmiért. El van az már döntve jóelőre, hogy ki mikor győzhet, s mikor nem, és ki ellen, igen, s ki ellen nem. JURISICH: Ne engedje szabadjára a gondolatait! (Szigor. 0 maga se akar hasonlókra gondolni.) BENEDEK: Arra valók a gondolatok, vagy nem? (Dac.) JURISICH: Én még mindig bízom. Sztambul messze van. A Szultán udvara ekkora távolságból nem tudja szemmel tartani az országot. Nem akarja a hódoltság határát Bécsig vinni egyelőre. Ez túl nagy megerőltetés volna. Inkább kevesebb területet véd, de azt biztosan. Különben szétaprózná a seregét. . . Az utánpótlás se könnyű... Közeleg az ősz is... a tél... Én hiszem, hogy visz- szavonul... BENEDEK: Két királyunk van s egy fejedelmünk is szokott lenni Erdélyben, mégse tudjuk ki az urunk. S hiába ígérte Ferdinánd, hogy egyesíti az országot — örvend, ha Bécset megvédheti. Ez számára most a legfontosabb. Ferdinánd azt akarja, mi kaparjuk ki neki a forró gesztenyét. A török meg azt, hogy vérezzen inkább az ellenkirály, Szapolyai és a serege, ha már az egész ország ura akar lenni. Megtudtam azt is, hogy mért kötött szövetséget Szapo- lyaival a francia király. Mert jól jön néki, ha az Ferdinánddal harcol, ezáltal is gyengíti Bécs erejét. Jobb egy ellenségemnek ártó ellenségem, mint egy bajban gyenge barátom. így biza! (Mint akinek immár „benőtt a feje lágya”.) JURISICH: Magát megfertőzte ez a kiruccanás ! BENEDEK: Nem uram. Kinyitotta a szememet. S arra gondoltam... JURISICH (szinte nyersen): Mire?! BENEDEK: A Ferdinándhoz való hűséget. .. szóval... a hűség is megöregszik néha. S akkor keressen ifjabb ideált! JURISICH: Nem, hadsegéd, nem! A hűség nem öregszik meg soha! A hűség öregnek született! Érti? És csak a sír változtatja meg! A fekete föld! (Kiabál, izgatott, menekül a másik gondolataitól.) (Kis csend.) 757
