Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 8. szám - Páskándi Géza: Az ígéret ostroma (Félhold és telihold) (Történelmi színjáték két részben Kőszeg várának ostromáról)
SZERÉNA (lehajtja fejét): Igen, már én iS látom... De olyan kiszolgáltatott. .. se ide, se oda nem tartozik... Mint a küszöb — se kinn, se benn. JURISICHNÉ (rábámul): Te... csak nem ejtette meg a szívedet? ö is? (Szinte megrémül.) Beszélj te lány! (Szeréna nem válaszol.) És Benedek? SZERÉNA (tétován, ami különben is jellemző rá): Más ez... ez is... az is... más... Valamiben azért, mintha hasonlítanának. .. ö és Benedek uram... JURISICHNÉ: Te mentegeted magad. Ez nem -jó jel. Egyébként jól jöhet még ez a török. Hátha béke lesz egyszer. (Kortyolgatnak. Hatott rájuk az ital. Belép Jurisich. Az asszony halkan): Neki egy szót se. Hagyj magunkra. (A lány bólint, kimegy.) (Jurisich némán közeledik. Csend.) JURISICH (a poharakra): Korai még a halotti tor. JURISICHNÉ: Én nem vigadok. Én át- kozódom. JURISICH: Van úgy, hogy senkit sem átkozhatunk. JURISICHNÉ: Én tudom, hogy kit átkozzak. (Merően.) JURISICH: Nagy szerencse, örvendj neki. (Szinte sötéten.) JURISICHNÉ: Már nem bújik az anyja szoknyája mögé. JURISICH: Mit mondhattam volna néki és neked annyi tetves, éhes ember füle hallatára? Talán azt: jól teszed kisfiam, ha mindig az anyád pendelye körül sündörögsz? Ezt? Azok előtt, akik nálam, nálad, mindenkinél kevesebbet védnek itt és mégis védik?! Akik a semmit védik és a semmiért döglenek meg egy szálig? Előttük ezt kellett volna mondani. Nem volt jogom isten előtt, érted?! JURISICHNÉ: Isten előtt? Maguk Isten előtt bátorságra hergelik az embereket. . . addig piszkálják, míg hősök nem lesznek. .. Istentelen dolog, s maguk mind átkozottak, érti, átkozottak! JURISICH: Az az átkozott, aki most csakis a sajátjára gondol! Aki csakis a sajátját védi! Mert most itt ez az egész (körülmutat) a sajátunk! Érted? Azt védjük! JURISICHNÉ: Mit véd maga? Végül is kié ez a vár? Kié? JURISICH (rekedten kiáltva): A királyé! JURISICHNÉ: A gyermek pedig az enyém volt. De kié a király? (Belép Forintos, félrevonja a kapitányt, megilletődve.) FORINTOS (az asszony felé): Bocsánat. .. (A kapitányhoz súgva.) Benedek uram kezd magához térni... (Jurisich bólint, az asszonyhoz.) JURISICH: Ezt még folytatjuk. Ha lesz időnk. JURISICHNÉ: Káé a király? (Zokogásban tör ki.) Kié a király?! (ősi temetési ének. Jönnek emberek, fölemelik s viszik a fiút.) (Sötét, zene.) 19. kép A városfalon belül. Szoba az ispotályban. Előtérben Benedek ágyon, felült, mert Panka éppen eteti. Gyöngéden. PANKA: Elég volt? (Benedek bólint.) BENEDEK: Itt... mi hír? PANKA (hangját lehalkítva): A kapitány úr megtiltotta, hogy a halottakról beszéljünk. De én közben számoltam... Négyszáz halott... Hetven sebesült. (Apró csend után.) BENEDEK: Szeréna kisasszony... jól van? PANKA: Eleinte csak felügyelt az ispotályban, mert a konyhára osztották be. Aztán nagyon odaszokott hozzánk. (Fullánkosan.) Ápolja a sebesülteket. Különösen egyet. BENEDEK (ránéz): Egyet? PANKA: Egy furcsa... afféle álomlátó jobbágy. Elég jóvágású ember... pláne a keze szép. .. De azért ne ijedjen meg: annak az embernek én tetszem. A kisasszony biztos valami baptistának nézi, tudja, járnak ezek manapság téríteni... Legalábbis nékem azt mondta, ezért érdeklődik iránta... (Jön Jurisich és Forintos.) JURISICH: Hála isten, hogy magához tért. Ez a lány mit keres itt? (Forintoshoz.) PANKA: Én el is mehetek. (El.) FORINTOS: Panka már úgyis felismerte. .. így rábízhattam... No megyek... (Elmegy.) 756
