Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 8. szám - Páskándi Géza: Az ígéret ostroma (Félhold és telihold) (Történelmi színjáték két részben Kőszeg várának ostromáról)
JURISICHNÉ: Mi történt? SZERÉNA: Megzavarodtam... Jaj, nagyon nehéz... JURISICHNÉ: Mi nehéz? (Tölt neki, kortyainak.) SZERÉNA: Titkom van, édes néném. Űjabb titkom... JURISICHNÉ (régi énjével): Addig jó, míg a lánynak titka van, ne búsulj. SZERÉNA: Ez... nem olyan titok. JURISICHNÉ (rosszat sejtve): Hát? SZERÉNA: Míg meg nem történt velem az a baj... azt hittem... nekem sose lesz titkom. És sose gondolok olyasmire, hogy élet meg halál... nem gondolok a más emberek sorsára... Addig olyan könnyű volt nekem. Olyan jó. És most... nem tudok eléggé örülni mégse, hogy megjött Benedek uram... Félek. JURISICHNÉ: Félsz? Mitől? Ezek után mitől lehet még félni? SZERÉNA: Mitől? Azt akarom, hogy magán kívül édes néném senki se tudja azt a régi titkomat... senki és soha. .. De a lelkem mégis azt mondja: nem szabad becsapni senkit. Hát ezért nem tudom.. hogyan viselkedjem Benedek urammal. JURISICHNÉ (elszántan tanácsolja): Vedd úgy, hogy nem történt veled semmi. Vagy ha igen — akkor álmodban történt. Hiszen sejtem én, hogy miként történhet az, ami csak egyszer. .. egyetlen egyszer történt meg veled. SZERÉNA: Hát ne mondjam meg neki? JURISICHNÉ: Ne. Amíg nem olyan érett a világ és a férfiemberek sem — őrizd tíz körömmel titkodat. Mert es- küdöznek égre-földre, s mégis, ha gyónsz nekik, sosem felejtik el. Ne mondd meg neki. S ha anyósod olyan lenne, mint néhol a falusi asszonyok, hogy a nászi ingedet és lepedődet látni kívánják — nem baj. Van még a galambnak vére, hogy odacseppenjen azon az éjszakán. (Kis csend.) SZERÉNA: Micsoda szörnyűség! JURISICHNÉ: Mi?! SZERÉNA: Hogy a világnak más az érték! Én azt hittem, csak a bevetett föld, meg a meleg ruha, meg a jóság értékes a világnak. És most kiderül: néki épp az értékes, ami... ami nekem hiányzik. A leányságom. És borzasztóan gyalázatos dolog, hogy ezért jobban kell szégyenkeznünk, mint azért, ha nem volna fölszántva s bévetve a földünk, ha nem volna meleg ruhánk és ha gonoszak lennénk. .. Hát nagyobb szégyen ez, mint a gonoszság, mint a tunyaság... meg a durva ostobaság? Mitől nagyobb édes néném, mitől?! (Felindult nagyon. Sír.) JURISICHNÉ: Az ifjúságodat siratod. Egyszer mindenki elsiratja. (Más hang.) De miféle új titokról beszéltél? (Szinte örvend, hogy a másik problémáival kell foglalkoznia, addig se gondol a sajátjára. Kis csend.) SZERÉNA (még mindig habozik, megmondja-e): Valami eltűnt az életemből. Ami sose lesz többé. JURISICHNÉ: Tudom. Az önfeledtség. Jó volt felelőtlennek lenni, jó bizony! Az az igazi paradicsom. De kiűzik belőle az ifjúságot. Az ostromok. Az átkozottak ! (Kis csend.) SZERÉNA (elhatározta, megmondja): Az a sebesült jobbágy... JURISICHNÉ: Melyik? SZERÉNA: Aki segített tüzet oltani. Az török. JURISICHNÉ (elképedve): Török? SZERÉNA: Janicsártörök. Kicsi korában hurcolták el innen. Lehet, hogy vissza szeretne térni. Megsajnáltam... JURISICHNÉ (feszült lesz): Te... nem leskelődni jött? SZERÉNA (fejét ingatja): Akkor nem fedte volna fel magát... JURISICHNÉ (kis szünet után): Nem szóltál róla senkinek? SZERÉNA: Bátyámuramnak féltem szólni. .. JURISICHNÉ (ismét keménység): No hiszen... kegyelem dolgában hozzá ne is... SZERÉNA: Arra gondoltam, úgyis elég ember hal meg ... legalább én ne okozzam senki halálát... JURISICHNÉ (a józan ész feltámad): De kislányom, hogy gondoltad ezt? Bújtathatunk mi egy törököt a szultán elől? Űgvis megtudja! 755
