Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 8. szám - Páskándi Géza: Az ígéret ostroma (Félhold és telihold) (Történelmi színjáték két részben Kőszeg várának ostromáról)
szóval, ha utólag úgyis megtudják az emberek. JURISICH: Nem kockáztathatom a hitüket. Másképp harcol az ember, ha van esélye. Ha hiszi, hogy még van esély. (Apró szünet, Gábriel hangja a ka pun kívül.) GÁBRIEL: Nyissátok ki, hé! (Azok kinyitják. Gábriel a karjában ifjú Jurisichcsal jön, meglátja a kapitányt, arca fehér lesz, lassan leteszi a holttestet. Rebegve, akadozva beszél.) Kiszökött, a... váltással a sánchoz... A süveget a szemébe húzta, hogy ne ös- merjék fel... (Csend. Jurisich áll, majdnem megtán- torodik, nem hajol le fiához. Rekedt kiáltás.) JURISICH: Plébános! PLÉBÁNOS: Itt vagyok. JURISICH: Jöjjön le! (Plébános lassan lejön. Megdermed.) PLÉBÁNOS: Teremtő isten. (Halk.) JURISICH: Menjen... készítse fel a nejemet. .. (Plébános áll, mint akinek borzasztóan nehéz feladat jutott, aztán némán elmegy. Kis csend. Jurisich most letérdel.) JURISICH (hangja elcsuklik): Fiacskám. (Mindenki dermedten nézi a jelenetet. Megsimítja fia homlokát. Feláll. A többiekhez.) Már mindenkinek van halottja, értitek? Mindenkinek van halottja és ez a legnagyobb erő. Ök fognak össze minket. Ők a felmentő sereg. A halottaink. (Sötét, zene. Nyilván mindig a helyzethez illő, s a következő kép hangulatát előkészítő motívumokkal vegyül.) 18. kép A városfalon belül. Halottas szoba. Mellette másik. Egy komor, függönyöságyon fekszik ifjú Jurisich. Jurisichné térdel, fia kezét fogja. Szeme szikkadt, már a sírásra is erőtlen. A plébános egy nagy feszület előtt áll. PLÉBÁNOS (eleddig érthetetlen imát mormolt, most hangja felerősödik, érthetően): Lelkünket gyakori kétség gyöt- ri uram: miért az ártatlanokat engeded meghalni, miközben annyi dölyfös bűn ágál e földön. Ám a kétség óráit felváltja a bizonyosság perce, s azt mondja kisírt lelkünk: így van jól, uram. Te tudod terveidet az ártatlanokkal. Te tudod célodat ak érintetlenekkel. Te tudsz mindent, uram — most és mindörökké. (Kis szünet.) Ámen. (Jurisichné sírni szeretne, de nem tud már.) JURISICHNÉ: Rossz az isten, plébános úr, rossz az isten! PLÉBÁNOS (szelíden, nyugtatóan): Miért volna, leányom? (Szigorúbban.) Mert magához vette gyermekedet? JURISICHNÉ: Nem. (Küszködve.) • PLÉBÁNOS: Hát? JURISICHNÉ: Nem enged sírni. (Könnytelen, befelé sírás.) (Most belép Szeréna, próbálja könnyeit lenyelni. Odajön némán átöleli az asz- szonyt. Plébános halkan kimegy. Egymást fogva állnak, Szeréna szinte fél az ágy felé pillantani. Az asszony most elhúzza a függönyt az ágy előtt. Szeréna sír. Az asszony átkarolva a másik szobába viszi. Ott az asztalon poharak a halotti torhoz. Jurisichné iszik egy kortyot, a lánynak is ád.) JURISICHNÉ (szinte tárgyilagosan): Ne sírj Szeréna. Sírtam én már mindenki helyett. (Hangja kemény lesz.) Még az apja helyett is. SZERÉNA (erőt vesz magán): Nem sírhatunk mindenki helyett... én már tudom. (Távolba néz.) JURISICHNÉ (feltámad régi énje, akarja is, hogy feltámadjon, jól jön neki a másik szomorúság): Miféle hang ez, leányom? SZERÉNA: Ennyi halál... én nem bírom. .. JURISICHNÉ: Látod, én bírom. Nekem bírnom kell. Mert még vannak gyermekeim. Istennek hála: még vannak. És látod, bírja az apja is. (Hangja ismét kemény árnyalatú.) SZERÉNA: Van idő, amikor minden halálhír szíven üt... máskor meg se hallod. Miért van ez? JURISICHNÉ (magához vonja): Amikor mások halálára figyelsz... már saját jövendő halottaidra gondolsz. Vagy a saját életedre. De ne aggódj, Benedek él. Bizonyosan él. Panka megsúgta nekem. Csak az uram (mint fent) valamiért titkolja. Hallod, ól? Nem is örülsz? SZERÉNA: De... azt hiszem... csak az utóbbi időben... (Elhallgat.) 754
