Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 8. szám - Páskándi Géza: Az ígéret ostroma (Félhold és telihold) (Történelmi színjáték két részben Kőszeg várának ostromáról)
SZERÉNA: Miben?! ZAIM: A kicsikhez tartozunk. A kevesekhez. Akikre a túlerő támad. Az örök túlerő. (Ismét kemény, szinte fanatikus.) (Csend. Szeréna lassan lehajtja fejét.) SZERÉNA (tétován): Mi a célja? Velünk maradni — mindig? ZAIM: Hiszen, ha sikerülne... ha sikerülhetne. .. SZERÉNA (szinte kicsúszik a száján): Miért ne? ZAIM: A felsőbb érdekek... a birodalmi érdekek harcát... nem értheti meg. SZERÉNA: Ha maga valóban közönséges janicsár, mi köze a birodalom érdekeihez? ZAIM: Semmi. Mégsem függök magamtól. Azért jöttem, hogy lássam rég nem látott enyéimet... belülről... mert itt maradnom úgysem lehet... de egy feladatot mindenképpen véghezviszek. SZERÉNA: Feladat... mi az? (Ismét gyanakvó.) ZAIM: Meg kell ölnöm a csatában három törököt. SZERÉNA (tágranyílt szemmel.): Szörnyű. .. ZAIM: Ne sajnálja őket... hiszen csak törökök... (Keserűen.) SZERÉNA: Mégis... ezt csak így. .. így elhatározni. ZAIM: A lélek békéje kisasszony, A lélek egyensúlya... nem beszéltek róla magának a papok? Szóval holnap az első csatában ott akarok lenni... és ezen az oldalon. SZERÉNA: Hiszen sebesült... ZAIM: Nincs nagy sebem. Néhány apróság. Magam ejtettem saját bőrömön, hogy elhiggyék a történetemet. SZERÉNA: Maga megsebezte saját magát? ZAIM: Min csodálkozik? Hiszen janicsár vagyok (Régi lappangó fanatizmusa újra felvillan, némi büszkeség is. Más hangon.) Kérem hát, őrizze még kis ideig a titkomat. Maga, úgy érzem, tud titkot őrizni, nem? SZERÉNA (szinte felkavarva): Honnan veszi?! Nem tudok... nem tudok titkot őrizni — nem! És nem is akarok! Elég vol, elég! (Piheg, nyilván saját titka jutott eszébe.) (Most dobogó lábak, jön futva Panka, majdnem beléjük ütközik.) PANKA: Kisasszony... Bunyi András (Folytatni szeretné, de meglátja Zaimot, mégpedig ilyen közelségben Szerénához, a függönyre téved a szeme, majd kettejükre). .. maguk itt... persze... ezért kellett nékem a raktárba mennem, hogy maguk itt ketten... (Szeme szikrákat szór.) Ez a szegény jobbágy nem magához való, kisasszony! Nem magához való... mégha finom is a keze... s mégha olyan szépen is tud mesélni az álmairól! (Szerelme előbukik.) SZERÉNA (elképedve hallgatja): Te lány fogd be a szád! PANKA: Miért? Talán nem igaz?! De magának ott van Benedek uram... ha Bécsiből hazajön... (Zokog.) ZAIM: Ne sírj te lány, ne sírj. (Hangja enyhe, szinte barátságos.) PANKA (felemeli a fejét): Ver engem az isten... mindenkiivei... még magával is... Jézusom! Bunyi András! Bent ég Bunyi András! SZERÉNA: Mit beszélsz?! PANKA: Ég a raktár! S az ajtaja kulcsra zárva! SZERÉNA: Teremtőm! Rohanjunk oltani! ZAIM: Menjünk kisasszony! (Elrohannak.) PANKA: Hagyjátok benneégni az átkozottat! Azt érdemli! Hadd égjen benne. .. porrá.., hamuvá az én szégyenemmel együtt! (Most észreveszi, hogy a sebesültek álmos arca kukucskál a függönyrésen. Ami kezébe akad azt hajigál- ja feléjük.) Átkozottak! Lesitek a másik kínját! A másik kínját lesitek?! (Azok gyorsan, ijedten eltűnnek.) Még nincs vége.. Nincs vége, Bunyi András. .. a szégyenemet te nem mondhatod el senkinek... mert már én sem akarom elmondani... Nem akarom elmesélni, mert valakit szeretek... (Zaimék után néz. Majd sebesen indul.) (Sötét, majd zene.) 749
