Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 8. szám - Páskándi Géza: Az ígéret ostroma (Félhold és telihold) (Történelmi színjáték két részben Kőszeg várának ostromáról)
ZAIM: Ne féljen. Beszélni akarok magával. SZERÉNA: Mi beszélnivalója van magának velem, itt? ZAIM (rászegezi szemét): Nézzen a szemembe. Nézzen meg jól. SZERÉNA (inkább mellé néz): Mit akar? (Kicsit hátrébb lép.) ZAIM: Képzeljen el engem — szakálla!. SZERÉNA (majdnem rémült): Miért képzeljem el? ZAIM: Képzeljen a lábamra sárga csizmát. .. (Hangjában némi szomorúság, az kissé megnyugtatja a lányt.) S képzeljen rám kék bő nadrágot s fölötte dolmányt... És a fejemre... janicsársüveget. SZERÉNA (mereven bámulja, szájához kapja kezét): Maga... maga... én már láttam magát... láttam... Hol? ZAIM: Néhány nappal ezelőtt... a főkapunál. .. SZERÉNA (szeme kitágul): Teremtő isten! (Majdnem apró sikoly.) (Alig hallhatóan.) A követ. ZAIM: Igen. SZERÉNA: S maga... itt... és így... miért? Hogy merészelte? ZAIM: Én most megbízom magában. (Kis csend.) SZERÉNA: Ne bízzék meg. Fel fogom adni. ZAIM: Erre számítottam. SZERÉNA: Akkor... miért ? ZAIM: El akartam magának mondani, hogy az álom a janicsárral — az én valóságom volt. Bennem nem bízott sem a szultán, sem a nagyvezír. SZERÉNA (igyekszik hangját egyre keményíteni): Akkor most nem volna itt. ZAIM: Nem kértem tőlük engedélyt. Egyedül jöttem. SZERÉNA: Ki hiszi el magának? ZAIM: Maga. Különben nem fedtem volna fel magam. Sose jött volna rá. SZERÉNA: Amúgy is gyanakodtam. S maga észrevette, ettől megijedt... ezért vallotta be. Fel fogom adni. ZAIM: Egyelőre legyen magában annyi keresztényi érzés... .„SZERÉNA: Maga hitehagyott... maga nem keresztény... ZAIM: De az voltam s nem tehetek róla, ha gyermekfővel feledtették velem régi vallásomat. S azt is, hogy kikhez tartoztam. Én tizenhárom éves korom óta először járok itt... SZERÉNA (kisvártatva, merően nézte): Legalább ne mondta volna meg. ZAIM: Meg kellett mondanom. SZERÉNA: Miért? ZAIM: Mert látni akartam, vajon az enyéim is gyanakszanak rám, mint az idegenek? (Kis szünet.) SZERÉNA: Nem értem! Ennyi kockázat, valóiban gyanús! (Mint aki elszánta magát, lép egyet.) ZAIM: Ha elárul — kivégeznek. SZERÉNA (megtorpan): A kapitány... nem végezteti ki a foglyokat. Ennyit én is tudok. Kicseréli őket. ZAIM: Ha kicserélnek akkor meg a szultán végeztet ki. Számára áruló vagyok. SZERÉNA: És nem az?! (Szinte dühösen, hogy még mindig nem tud dönteni.) ZAIM: Ha egy elrabolt gyermek a mostohájától visszatér szüleihez — ez talán árulás? Ha a maga fia lennék s visszatérnék. .. SZERÉNA (szavába vág): őrültség! ZAIM: Jelképesen mondtam. Maga az első nő, aki méltó arra, hogy végül is... SZERÉNA: Végül is, mi? ZAIM: Hogy eláruljon. Hogy feladjon. Akitől még elveszni is jó. (Szeme mélyen csillog. Szeréna zavarodottan kapja el tekintetét.) SZERÉNA: Hagyja abba! Ügyis tudja, hogy meg fogom tenni... Meg kell tennem. .. Maga már hozzájuk tartozik... (Halkabban.) Végleg hozzájuk. ZAIM: Magukhoz... magához tartozom. .. (Már egészen közel, a lány tűri. Zaim megöleli, a lány hagyja, aztán ellöki.) SZERÉNA: Én nem Vagyok a testvére. .. senkije... így ne beszéljen! ZAIM: A maga lelke most menekül. Megfutamodik. Nem a testvérem, igaz, de valamiben mégis egyek vagyunk. 748
