Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 8. szám - Páskándi Géza: Az ígéret ostroma (Félhold és telihold) (Történelmi színjáték két részben Kőszeg várának ostromáról)
retjük földünket és a tisztességet. Szerencséje van, hogy mi a tájainkon feltartóztatjuk a törököt, mint annakidején a Hunyadiak tették. És ha csak két- három nappal is tovább védjük, ami védhető, az is jó. Annyival is nehezebben jut a török egy másik várba. S amíg mi helytállóink a mieink jobban felkészülhetnek, talán az utolsó és győztes csatára. (Kis szünet.) Igen, Európának szerencséje van, hogy mi annyira szeretjük a szülőföldet. Ez a szeretet hozzásegíti őket, hogy ők könnyebben, kisebb veszéllyel szeressék a sajátjukat. (Kis csend.) BUNYI (gúny): Hát ez... gyönyörű dolog !... De azért mégis: miért szerencséltetjük mi annyit Európát?! SCHUSTER: Hátha egyszer majd ők is szerencséltetnek minket. (Inkább tűnődő.) JURISICH: Miért? Végül is magunkat védjük. (A kupákon mutatja be.) Ha itt ül egy kotló a csibéin... itt előtte pedig egy kutya a kölykei között... emitt legelői velük szembe pedig jön a róka: ez a kutya nem azért ugrik neki, hogy a kotlót védje, hanem a saját kölykeit. De azért a kotló-Európa is hasznot húz a kutya-Magyarországból, mert miközben áll a harc, a róka-törökkel, a kotló- Európa elfuthat a csibéivel... (Szétnéz) Hát ennyi az egész. (Kis csend.) BUNYI: Sovány vigasz. Egyezkedni kell! Egyezkedni! JURISICH: Igen? Akkor most behívok egy jóbbágyemfoert s az asszonyát. (Kinyitja az ajtót.) Gyertek! (Belép Jobbágy és Jobbágyasszony, letérdelnek Jurisich előtt.) Álljatok fel, ezt csak a plébániatemplomban szabad. (Felállnak) Szereted a földesuradat? JOBBÁGY ÉS JOBBÁGYASSZONY (hadarva, mint a leckét): Szeretjük a mi földesurunkat! JURISICH: És ha a földesúr gonosz volna, nagyon gonosz, olyan gonosz, mint az ördög, hallod? No felelj! Ne félj! Ha olyan lenne, mint az ördög és én a jobbágya volnék — én se szeretném. .. JOBBÁGY: Hát... akkor... mi sem igen szeretnénk. (Kurtdfurcsán.) JURISIGH: És ha gonosz földesurad meg a török között kellene választani, melyiket kívánnád parancsolódnak ? JOBBÁGY: Én a gonosz földesuramat, kapitány uram. (Kis csend.) JURISICH: Miért? JOBBÁGY: Hát... őt valahogy már megszoktuk. Valahogy már ösmerjük a szeszélyeit... oszt mikor látjuk, hogy rossz kedvében van — elkerüljük. JOBBÁGYASSZONY: A török meg ki- ösmerhetetlen. És lusta. Meg bugyogó- ban jár. JOBBÁGY: A földesurunknak meg értünk a nyelvén... meg aztán... a mi vallásunkon van. Egy templomban jár velünk. JOBBÁGYASSZONY: S az olyan gyönyörű dolog, mikor jön az úr s mi is abban az istenházában vagyunk, ahol ő... ugyanazon fedél alatt ugyanazon istennek házában... mind-mind... édes- mindnyájan... (Szeme lelkes, fénylő.) (Csend.) JURISICH: Köszönöm nékték. Elmehettek! (Azok mélyen meghajolva el.) PLÉBÁNOS (nem túl hangosan utánuk): A mi Krisztusunk segélje ezt az áldott és szerencsétlen népet. (Apró szünet.) JURISICH: Megvallom, én hívtam őket ide jóelőre. Tudtam: a hitükre nagy szükség lesz. Tudtam: mennyi kétség lakozik bennünk. Még a katonákban Is. (Apró csend.) Épp ezért arra kérem az urakat: dicsérő szó itt a törökről ne essék. Egyetlen célunk, hogy a városból senki se kívánjon török kézre kerülni. Ehhez pedig nem jó út a törökkel való barátkozás. Valamennyien tudjuk: a török se mind egyforma. Vannak közöttük kiváló férfiak, sok a derék, becsületes ember. Én magam láttam, midőn Sztambulban jártam követségben. De én erről itt és most nem beszélek nekik (a jobbágyok után mutat). Mert a török hódító és temérdek. Mi meg kicsik va726
