Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 8. szám - Száraz György: A tábornok XVII. (életrajzi esszé)
táblákkal: Halál a burzsoáziára! Egy géppuska kelepelni kezd a Batthyány- palota, a Lenin-fiúk szállása emeleti ablakában, porzik a vakolat a szemközti ház homlokzatán, óriási pánik, kiderül, véletlen baleset, de a polgár reszket, nem hiszi... Jönnek az újabb hírek: Salgótarjánt védik, az északi iparvidék munkássága fegyvert fogott, a front nem bomlott fel. Cegléd felől vörös egy- ságek vonulnak be Abonyba, aztán visszafoglalják Szolnokot az ellenforradalmároktól, a román átkelés álhírnek bizonyult... A Tanácsköztársaság átvészelte az első krízist. De ez a pár nap korszakhatár a 133 nap történetében. A „mézeshetek” elmúltak. Vége a „megváltó világforradalom” romantikájából táplálkozó „nemzeti egységnek”, a csodavárásnak, s igazából vége kommunisták és szociáldemokraták viszonylag nyugodt együttműködésének is. Jönnek még szép napok, lesz közös lelkesedés, de a légkör már bizonytalansággal, feszültséggel teli. Szép lesz a felvidéki győzelemsorozat, de ott van a román hadsereg, hátában az egész elveszett magyar Tiszántúl, ott vannak délen a szerbék, franciák, mi lesz, ha ezek mind egyszerre indulnak meg? A kommunisták nem felejtik a szociáldemokratáknak május 2-át, a csüggedés, a kapituláció hangjait; de még Kun Béla is megingott akkor, ő sem abszolút tekintély többé Szamuely és mások szemében. Amikor pedig eljön az új válságok időszaka, Kunfi, Böhm és a többiek érzik úgy, hogy már májusban is nekik volt igazuk, minden hiábavaló, jobb lett volna akkor befejezni... Némileg torz kép él ma is a köztudatban 1919-ről, s furcsának tűnhet, hogy kialakulásában együtt játszott közre a Horthy-korszak gyűlölködő antiibolse- vizmusa, az ezzel kapcsolatos szociáldemokrata önigazolás, majd a Rákosi-éra kisajátító, szimplifdkáló szemlélete. E kép szerint a Tanácsköztársaság kizárólagos „kommunista diktatúra” volt, negatív vagy pozitív előjellel; ott voltak ugyan a szociáldemokraták is, de csak a „fékező”, „mérséklő” ellenzék — a másik póluson: ellenség — szerepében; és volt persze, hatalmon belül és kívül lappangó — de lényegében egysütetű — összeesküvő ellenforradalom. A meghatározó, irányító szerep kétségkívül a kommunistáké volt — de ide kell számítanunk Landlert és másokat, akik baloldali szocialistából már akkor kommunistákká váltak —, s ezt a szerepet meg is tudták tartani egészen az utolsó pillanatokig. De az egy hatalom igazából „kettős hatalom” a kezdettől a végig. Tükröződik ez a népbiztoskormány, a munkástanácsok összetételében, a szakszervezetek vezetésében, a hatalmi szervek munkájában, politikai manőverekben, a különböző fórumokon zajló vitákban, kompromisszumokban, elfogadott és leszavazott javaslatokban. Májustól a két erő érezhetően kétfelé húz, s a szociáldemokrácia a szovjetorosz segítség reményének elfoszlása, a felvidéki visszavonulás idején már külön utakat keres legálisan és illegálisan, diplomáciai csatornákat felhasználva egyezkedik az antanttal, „fékezni” próbál a rendelkezésére álló hatalmi-politikai eszközökkel a nyílt fórumokon és kölcsönös kényszer-szövetségben fonódik össze a kulisszák mögött szervezkedő belső ellenforradalommal. Célja a kommunisták kiszorítása, eltávolítása a hatalomból, s magának a hatalomnak megőrzése, átmentése az antant szájaíze szerint való „átalakításával”. Az ellenforradalom erői... A tőkések és földbirtokosok, a hivatali és polgári „felső tízezer”, a legitimista és nacionalista politikai és katonai rekació — az ellenforradalom „természetes” erői — valóban elszigetelődnek 1919 márciusában. Bécsben, Szegeden, Temesváron szervezkednek, építgetik hazai és antantkapcsolataikat, nem 710
