Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 8. szám - Száraz György: A tábornok XVII. (életrajzi esszé)
sok eredménnyel. Májustól azonban a helyzet megváltozik: az ellenforradalom köre kibővül, most már különböző erőket egyesít, tömegbázisa növekedőben van. Legfőbb szövetségesei a fáradtság, reménytelenség — és persze, az új rendszer hibái. A várt csoda elmaradt: a „Vörös Isten” nem lépi át az óceánt, a „sárga Szajna” is békésen folyik tovább a medrében, s nem rengeti „jerichós visszhang” a Westminster falát; száguldó csillagos lovasok helyett pedig továbbra is csak a megszállók jönnek, egyre beljebb, mind közelebb az ország szívéhez. Elég a korpakenyérből, a hús nélküli tökfőzelékből, a foszló ruhákból, az agyonfoltozott cipőkből, elég a menetszázadok vonulásából, hadijelentésekből, veszteséglistákból, mindenből elég, jöjjön az antant, essünk túl rajta mielőbb, kit érdekelnek már a wilsoni eszmék, az országhatárok, hisz tudjuk, semmi sem igaz, csak az az egy talán, hogy túl az osztrák határon csakugyan várnak a vagonok, ennivalóval, ruhával, gyógyszerekkel. . . Igen, ezek a fáradt lelkek, ezek az irányt vesztett, elfásult emberek — az ellenforradalom támaszai. De támasza az ellenforradalomnak a rossz proli — „Taknyos János”, ahogy Kun Béla mondja —, aki szerint „most mi vagyunk az urak, hát nem dolgozunk”, hisz „azért van a prolidiki, hogy eltartson bennünket”. De az a szervilis tanító, aki Bucharint olvassa a kisiskolásoknak, holott ő maga sem érti, s az a buzgó agitátor, aki a felosztátlan maradt nagybirtok tövében bigott parasztasszonyokat próbál úgy megszabadítani „a vallás bódulatától”, hogy elviccelődik Szűz Mária szüzességén. 133 nap ... Valójában a kezdetnek is csak a kezdete — folytatás nélkül. Ott kavarog benne jó és rossz, a mindenkori forradalmak-valamennyi túlzása: türelmetlen avantgardizmus, sokat markolás, emberi gyengeségek, doktriner okoskodás, faragatlan jószándék, naív lobogás, erőszak, messianizmus, romantika, 1789 és 1917 nagy példáinak naív, még külsőségekben is megmutatkozó másolása . . . És mindez egy blokádnak alávetett, fegyveres gyűrűbe fogott, öt éve nélkülöző, szakadatlan háborúban lévő országban, fölötte a bizonytalan sors, az eljövendő béke Damokles-kardjával. Az ellenforradalom propagandája 25 éven át megélt a 133 nap felnagyított hibáiból, eltúlzott túlzásaiból — és a hozzájuk ragasztott rágalmakból. Szó esett, persze, a Marseillaise-t pötyögve menetelő óvodásokról, a szocializált bélyeggyűjteményekről, meg a „művelődni kivezényelt” proletárról, aki felkiabál a színpadra a kvartettet éneklő színészeknek: válasszanak bizalmit, az beszéljen, nem kell összevissza kiabálni; de a „gersli”, a halálosan megúnt árpakása nem az antant-blokád jelképe lett az ellenforradalom fogalomrendszerében, hanem a proletárdiktatúráé, csakúgy, mint a sorbanállások, a vendégekben kimért üres főzelék, a gyárak leálló gépei. És szólt a krónika a Szovjetház pezsgős dáridóiról, de legfőképpen a terrorról, megcsonkított és legyilkolt apácákról, bőrkabátos Lenin-fiúkról... Az 1919 után felnőtt ifjú nemzedék ezeket tanulta a proletárdiktatúráról iskolában és leventeórákon, ilyesmiket olvasott könyvekben, újságokban; ezekből alkotott képet a „bolsevizmusról”, s ezzel a képpel indultak a fiatal katonák 1941^ben a „vörös rém” elleni „nagy kereszteshadjáratba”. A rágalmakból összeállt kép azóta elenyészett. De hogy emléke máig kísért, arról árulkodik az indokolatlan szemérem, amely tüstént lefogja a szerzők többségének kezét, mihelyt „vörös terrorról”, Lenin-fiúkról esnék szó. Furcsa valóban ez a szemérmesség, hiszen a „Grand Terreur” eseményeinek ismerete nem akadályoz 711
