Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 8. szám - Száraz György: A tábornok XVII. (életrajzi esszé)
internacionalisták azok, akik vaktölténnyel ellátva vágnak neki a tiszai átkelésnek. Április 6. — toborzó nap Budapesten. Zenés felvonulások, az Operánál, a Köröndön, a millenniumi emlékműnél szónokok, szavaló színészek buzdítanak: „Be a Vörös Hadseregbe!” Folyik a tényleges tisztek, altisztek bevonul- tatása. Az önkéntesek száma hamarosan eléri a húszezret, aztán mindinkább csökken a jelentkezők száma. A létfontosságú üzemek munkásait, a bányászokat be sem veszik: a legöntudatosab'b elem tehát nagyjából kimarad az új alakulatokból is. A demarkációs vonalakon nyugalom van; egyedül a román szakaszró1 jelentenek szórványos csetepatékat, járőrharcokat, lövegpár baj okát. A helyzetet jól jellemzi a nagyváradi direktórium elnökének április 3-án kelt „szigorúan bizalmas” jelentése a hadügyi népbiztoshoz: „Távirati megkeresésére a román arcvonalon működő székely csoportok hangulatáról az alábbiakban tájékoztatom: a székely, különösen a 21. ezred legénysége valószínűleg régi tisztjeitől befolyásolva nagyfokú bizalmatlansággal kezd viselkedni a Tanácsköztársaság ellen. Az elkeseredés fő oka az, hogy a legénység ötödik hónapja megszakítás nélkül áll az első vonalban és mindezideig nem lett felváltva, továbbá: felszerelése hiányos és lerongyolódott. Sürgős szüksége mutatkozik annak, hogy a Csúcsa—Belényes vonalon álló csapatok leváltassanak és pihenőjük alatt megfelelő ruházattal elláttassanak, úgyszintén erős propaganda fejtessék ki közöttük. Múlt hó 31-én az arcvonalon kint levő székely csapatok nagyszámú küldöttsége kereste fel a nagyváradi kormányzótanácsot és ultimátumszerűén közölte, hogy ha gyors leváltás és megfelelő felszerelés nem érkezne, otthagyják a frontot. E hó 1-én a Belényesen álló székely csapatok a közeli Tárkány község felfegyverzett lakosságával együtt követelték a belényesi Munkástanácstól az üzletek azonnali felnyitását, szabad vásárlást... A hangulat itt is rendkívüli mértékben feszült. Mindez sürgősen szükségessé teszi azt is, hogy Budapestről megfelelő segédcsapatok vezényeltessenek az erdélyi arcvonalra.” A jelentések arról tanúskodnak, hogy a több hónapos bomlás épp most, március—április fordulóján tetőzik. Van olyan csapat, amelynek emberei „még április 5-én is úgy tudták, hogy a Vörös Hadsereg ellenséges alakulás, tőlük független”. Hummel alezredes egysége március végén otthagyja állásait a Halmágy-csúcson: a felváltó egység csak harc árán tudja onnan visszaszorítani a tüstént előnyomult románokat. A katonák március 29-én gyűlést tartanak — a jelentés aláírói között ott van a politikai megbízott Jász Dezső is — és felemlegetik, hogy amikor a felváltást kérték, hátul ezt a gúnyos „parancsnoki” választ kapták: „majd én megyek oda leváltani, más megoldás nincs ...” Egy törzsőrmester arról szónokol: ha már úgysem mehet haza, akikor majd a vörösök ellen fog harcolni; egy alhadnagy pedig gúnyolódik, utalva a küzdelem kilátástalanságára: „Párizs kapuit döngessük?” Az első intézkedések: jó és rossz keveréke. A tisztektől elveszik a rendfokozatjelzéseket, parancsnoklási és fegyverviselési jog nélkül irányítják a kiképzést. A rajok rajvezetőt, a szakaszok szakaszparancsnokot választanak, aki egyben bizalmi-férfi is; századparancsnoktól fölfelé a hadügyi népbiztosé a kinevezési jog. Április 11-től a direktóriumok nem avatkozhatnak katonai kérdésekbe, 12-én — a fegyelmet megszilárdítandó — felállítják a forradalmi katonai bíróságokat. 704