Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 7. szám - Száraz György: A tábornok XVI. (életrajzi esszé)

került ellenfelek egyikének döntő szava volt ja másik párttagsága dolgában; az is megesett, hogy liberálisabb összetételű bizottságok elfogadták, meghagyták olyanok párttagságát, akiket más, szigorúbb bizottságok kiszűrtek volna; és megesett ennek a fordítottja is. Feltételezhető, hogy a símulékony, a bizottság „szája ízét” jobban eltaláló „kispolgári elem” több esélyt kapott, mint a „szocdem hagyományokkal terhelt” munkás, aki még ki se látszott a földből, amikor az apja megtanította a versikére: „Kalapácsos ,vörösember a jelvényünk. ..” Ezek elkerülhetetlen kísérőjelenségek voltak. Végső soron a tisztogatás — a legnyilvánvalóbban karrierista, fölösleges vagy épp ellenséges elemek kiszűrésével — az adott kisebb-nagyobb hibaszázalék mellett is eredményes lehetett.

Csakhogy Rákosi — megvonva immár az „örök érdemet” Szakasitstól, Ma- rosántól és a'többiektől — egyrészt a spontán átlépők „elévülhetetlen érdemét” emlegeti, másrészt „nemkívánatos elemek” beáradását; vagyis: egyszerre fúj hideget és meleget. És nem beszél arról, hogy a „Rajk-banda leleplezése” permanens „tisztogatást” vont maga után, amely 1950-ben kiterjedt a szakszervezetekre, üzemi bizottságokra is, főként az egykori illegális kommunisták és a régi szociáldemokrata mozgalmi emberek sorait ritkítva az MDP-ben.

Rákosinak igaza van: az MDP „egységesebb lett”. De ez az egység valójában gyöngeséget takart.

Hogy hitték vagy nem hitték a párt tagjai a kivégzett, bebörtönzött vezetők bűnösségét — ez egyénenként, sőt csoportonként változott. Hitték leginkább az új emberek: a lelkes neofiták, az 1945 után csatlakozottak, a fiatalok, akik nem járták végig a munkásmozgalom régi iskoláját; hogyne hitték volna a „nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező” vezetőknek, s elsősorban a Bölcs Vezérnek, az 1919-es népbiztosnak, a tizenhatévi börtönt szenvedettnek, a „sztálini tanítványnak”, aki ha nincs, ezóta „kártevők és kémek” kezében volna ez az ország! és persze, hogy megnövekedett önbizalommal — és frissen tanult gyanakvó éberséggel — néztek az előbb még tisztelt „öregekre”: vajon hány volt közülük Horthy besúgója, hányán lehetnek a kapitalista kémszolgálatok ügynökei?... És ők, a régiek? Legtöbbjük nem hitte vagy nem egészen; hitte a vádakat. Különösen azok, akik együtt dolgoztak a kivégzettekkel és bebör- tönzöttekkel a munkásmozgalomban, az ellenállásban, vagy 1945 után valamelyik párt apparátusában, ‘hivatalban, Katonapolitikai Osztályon. De ők is úgy tettek, mintha hitték volna. Nem, nem csak a „magasabb szempontok” miatt, nem is egyszerűen gyávaságból. Bonyolultabb dolog ivóit ez akkor. Aki megszólal, aki elkiáltja: nem igaz! — az is csak a „koncepciót” erősíti, példával szolgál: íme, itt az árulók cinkosa, a befurakodott kártevő! És az ő külön „ügye” is beépül az „ügyek” rendszerébe, elrettent és további, fokozott éberségre int... Így volt, nagyban és kicsiben. Ha egy öreg szocdem szakmunkás elkáromkodta magát az üzemben a feszített norma miatt: még jó volt, ha ezt „korlátolt szindikalizmusnak” minősítették és nem az „ellenség hangjának”.

Akit pedig kizártak a pártból, az nem egyszerűen pártonkívüli lett, hanem — kizárt párttag. Gyanús, megbélyegzett ember, az ügye lezáratlan, a „priusz” eltörölhetetlen. Ha szégyelli, titkolni próbálja: ettől csak még gyanúsabb, kétszeres „figyelmet” érdemel. Jobb hát tartani a szájat, ha valaki nem akar a kitaszítottak sorsára jutni.

A helyzet valójában paradox.

A tagság felhígulása, a „szociáldemokratizmus” különböző eszméinek be596