Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 7. szám - Száraz György: A tábornok XVI. (életrajzi esszé)

hatolása, s ezek ellenhatásaként a kommunista dogmatizmus erősödése csakugyan reális veszély volt az egyesülés után. Rákosi tüstént fel is veszi a harcot: de nem az elvi bírálat, a nyílt viták, a meggyőzés fegyvereit használja, hanem az adminisztratív megfélemlítés eszközeit: s ezzel megerősíti azt, amit kiirtani remél. Friss vakolat volt csak a formális egység, amely alatt ott voltak a régi repedések; a lojális éljenzésre'nyitott szájak pedig arra voltak jók, hogy eltakarják az illojális gondolatokat. Erősödtek a „harmadik út”-ideológia friss hajtásai, holtnak hitt ortodox nézetek éledtek újjá; a bürokratizálódás felidézte Trockij tételét az „új osztály” elleni „második forradalomról”, s a volt szociáldemokrata — látva egykori'pártja jobb- és baloldalának összemosását — már-már úgy érezhette, legfeljebb Peyer lehetett igazán jobboldali. Minden visszájára fordult lassan: a hűség, őszinteség fenyegető követelése üres frázisokat, verbális hőstetteket termett, hazugságot és képmutatást; a túllihegés szovjetellenessséget, a képtelenségekbe csapó nyugat-kritika titkos vágyakat és kíváncsiságot.

A párt: összességében csalhatatlan. Aki ezt tagadja: áruló! Csakhogy túl sok volt már eddig is az áruló, és még mindig sok az árulásra hajlamos elem — hisz az ellenség köztünk van! —, és túl sok a gyönge, az ingadozó. Hogyan lehetne hát ez a „mételyes sereg” mégis:'csalhatatlan? A Párt — igen, így, nagy betűvel megszemélyesítve, mert valójában „megtestesült”, egyetlen személyben! — tehát nem más, mint a1 Bölcs Tanító: ő az egyetlen, aki felül áll minden gyanún, aki csalhatatlan és megcsalhatatlan... És ő maga? Sikeres, jó politikus, fölényes biztonsággal'vezeti győzelemre pártját az eszme nevében, amelyre az életét tette; büszke önmagára, gyanakvó is, hisz sokat tapasztalt életében, féltékeny is, persze, nem szereti maga körül a mások „túlzott” népszerűségét; figyeli nyilván a testvérpártok vezetőit, összehasonlításokat tesz, Dimitrov talán nyomasztja egy kicsit, Titót irigyli a népfelszabadító háborújáért, s ebbe az érzésbe belefér a bosszúság a rábízott „tízmillió fasiszta” iránt... Később, a megváltozott világpolitikai helyzetben szolgálja a „nagy koncepciót”, egy vaskemény, de hibás logika szerint: most van mód a versengésre, most egyszerre lehet „legjobb tanítvány” és egyetlen Bölcs Tanító; és,tetszik a „játék”, taktikai és stratégiai érzék kell hozzá, előre kitervelt lépéskombinációk, az emberek — mindegy, milyen minőségben — már csak figurák a nagy játszmában. „Rákosi megszállottja volt ezeknek a dolgoknak” — mondja majd róla 1962-ben Gerő Ernő Nógrádi Sándornak... De ilyen „játékot” nem lehet büntetlenül űzni. Már maga is retteg a képzelete szülte rémektől, már igazi rémek nyüzsögnek körülötte; most már visszacsap a saját logikája, a másokban felszított gyanakvás: most már csakugyan gyanús mindenki: az egykori illegálisok, a „spanyolosok”, az ellenállók, a régi 19-esek; már azokban sem bízik, akikkel együtt tért meg az emigrációból, már az „új emberek” is gyanúsak, már azoktól is fél, akiknek ő adott csak önmaga-korlátozta hatalmat-a „megbízhatatlanok” serege fölött... És működik tovább a „szalámitaktika” mestere, csak metél, metél, mint egy megőrült hentes, és nem is1 érzi, hogy már a saját kezét szeleteli, feljebb, egyre feljebb ...

És visszapillantva a múltra, elálmélkodhatunk: micsoda pert kerekíthetett volna a Rajk-per „koncepciós logikája” szerint — romboló túlhajtás, kártevés, bomlasztó tevékenység — egy másik Rákosi Mátyás — Rákosi 1948 utáni tevékenységéből.

Az 1948-as egyesülési kongresszus lezárta,a két munkáspárt történetének ellentmondásos — összecsapásokban és közös harcokban bővelkedő — huszon597