Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 7. szám - Száraz György: A tábornok XVI. (életrajzi esszé)

Valamennyi erő — koalíción belül és kívül — a hatalomért birkózik, de a tét most nem egyszerűen „a” hatalom. A polgári demokratikus erők egymás elleni küzdelmét az határozza meg, melyik hogyan képzeli el a „nyugati típusú demokrácia” fejlődését. Az MKP harca e pártok ellen már sokkal többet jelent: azt, hogy az ország a szocializmus vagy a kapitalizmus útját választja-e a jövőben. A „nagypolitikai” háttér — nyugat és kelet viszonyának gyors romlása — felgyorsítja a harc menetét, a küzdelem eldurvul, eszközökben már egyik fél sem válogat különösebben. A koalíciós pártok jobboldalán és a frissen alakult ellenzéki pártokban elhelyezkedő — de titokban is szervezkedő — ellenforradalmi erők, építve a nagyhatalmak ellentéteire, most már a régi rend részleges vagy teljes restaurációjában reménykednek.

A Szociáldemokrata Párt tekintélyes vezetőinek egy része — nemosak a jobboldali Peyer, de a „centrista” Kéthly, Bán, Szélig is — hagyományaihoz, ideológiájához híven, s,igazodva a nyugati testvérpártokhoz, éppúgy, mint 1918- ban, az „evolúciós fejlődés”, tehát a kapitalista rendszeren belüli „reform-hadviselés” útját választja. De azt is tudják ezek a vezetők, hogy a kommunisták célja — csakúgy, mint 1918-ban — nem lehet más, mint a proletárdiktatúra valamilyen formája. Ennek pedig előfeltétele a munkásosztály politikai egysége. Az MKP-nak tehát vagy meg kell semmisítenie a Szociáldemokrata Pártot, vagy egyesülni vele, de nem valamiféle kompromisszum alapján — ezt a lehetőséget nemcsak 1919 tanulságai zárják ki, hanem az adott világhelyzet is —, hanem a lenini normák szerint. Ez pedig objektíve nem egyesülést jelent, hanem — ahogy az 1919-es veterán Böhm Vilmos 1948-ban megfogalmazza — a Szociáldemokrata Párt „lenyelését” ...

Történelmi események objektív értékelésénél nincs helye érzelmi motívumok latolgatásának: hisz nem a szándék, nem is az indíték a fontos, hanem az eredmény. De a cselekvő személyek tetteit, magatartását érzelmek is befolyásolják, s az utólagos megítélésnél, emberi értékrendbe állításnál igenis figyelembe kell venni az ilyen — pozitív vagy negatív — motivációt. A polit'kai harcok kellős közepén alig van mód figyelemmel lenni az ellenfél akár legtiszteletreméltóbb érzelmeire is; bár Lenin a példa, hogy elvi következetesség nincs ellentétben az emberi megértéssel, s Sztálin az ellenpélda: elvi és emberi könyörtelenség ötvözésének végül az elv vallja kárát. És Rákosi — sajnos — ebben csakugyan Sztálin „legjobb magyar tanítványa” volt... Garami Ernőt 1919-ben nemcsak az elvek állították szembe a „jöttment” kommunistákkal, hanem a sértett „nagyember” gőgje is. Rákosi pedig nemsokára „sértett nagyemberként” fizet majd, ha nem is Garaminak, de „szellemi utódainak”, válogatás nélkül és fölösleges embertelenséggel...

1947—48-ban — például — Kéthly Annát nemcsak elvi meggyőződése állította szembe az MKP-val, hanem személyes érzelem is: nehezen viselhette, hogy a párt, amelynek évtizedeken át volt hűséges katonája, amelyre az életét tette, egyszerűen csak „lenyelessék”. Bizony, van leset, amikor a legtiszteletreméltóbb érzelem a ráció ellen működik. Még a baloldali Marosán Györgyöt — aki pedig nemcsak híve, de munkása is az egyesülésnek — fájdalmas kifa- kadásra készteti az 1948 elején meginduló „földcsuszamlás”, amikor szociáldemokrata párttagok tízezrei tódulnak át a kommunistákhoz. Süllyedő hajót és patkányokat emleget, s ezen Farkas Mihály megsértődik az MKP nevében. Marosán egyesülést akar, méghozzá nem kompromisszum, hanem a lenini normák alapján. Fegyverletételt tehát, de az önkéntes kapituláció méltóságával: „tüzér az ágyúja mellett, huszár a ló fejénél”. Persze, hogy renegát csürhét lát az át586