Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 7. szám - Száraz György: A tábornok XVI. (életrajzi esszé)
lépőkben, ahogy Farkas szívesen látná valamennyit buzgó „újkereszténynek” s nyilván féligazság mindkettőjüké. Mert mennek a karrieristák meg az ijedt kisemberek, hogyne mennének, hisz a polgári pártok ereje semmivé lett, a szomszédos Csehszlovákiában már „a kommunisták az urak” ... De mennek azok is, akik torkig laktak pártjuk belső viszályaival, s már nemcsak az erőt, az igazságot is a kommunisták oldalán látják ... Az 1947—48-as szituáció némileg hasonló az 1918—19-eshez, de távolról sem azonos. A kommunisták most hatalmon belül vannak, sőt e hatalom részleges birtokosai; nem dezorganizálni akarják hát a rendszer hatalmi szerveit, hanem kisajátítani. Ezt a kisajátítást biztosítja Rajk László a Belügyminisztérium és Pálffy György a Katonapolitikai Osztály élén. Nincs „honvédő” szempont, amely időleges egységet teremtene egymással szemben álló erők között, hiszen az államhatárok dolgában végleges helyzetet teremtett az 1947 februárjában aláírt békeszerződés, s az egykori kisantant-állaimok sorsa is másképpen látszik alakulni, mint 1918 után. A „keleti megoldás” szempontjából a Szovjetunió nem bizonytalan tényező többé, mint volt 1919-ben az élethalál-harcát vívó Szovjet-Oroszország: győztes nagyhatalom, biztos támasza a kommunistáknak, akiket nem kápráztat már a „permanens világforradalom” ábrándja. A lehetséges perspektíva az adott pillanatban: „permanens hideg-”, vagy hamarosan esedékes, gyilkos „meleg” háború. A Peyer-vezette szélső jobbszárny, amely mindenfajta együttműködést ellenez az MKP-val, hamarosan kiválik, csatlakozni próbál a polgári radikálisokhoz, majd új szocialista párt alapításával kísérletezik, sikertelenül. Peyer maga már 1947 novemberében elhagyja az országot. Az élesedő hatalmi harcban a Szociáldemokrata Párt centruma is kettéhasad, egy részük balra tolódik, a többség megy a folyvást jobbra mozgó jobbszárny után. Fokozott mértékben próbál támaszkodni a nyugati testvérpártokra, elsősorban a brit Munkáspártra, fokozódó kommunistaellenessége szükségszerűen szovjetellenesség- be csap át, szövetséget keres a polgári pártokkal, sőt, már hajlandó „felhasználni” a restaurációs erőket is, mint 1919-ben. (Hogy végül is ki kit használ fel és mire, az ilyen politikai kombinációknál eléggé bizonytalan; példa volt erre 1919 júniusában a Haubrich-féle kommunista-ellenes puccsterv, amely végül „tiszta” ellenforradalmi lázadásra vezetett.) A balszárny mind keményebb harcokra kényszerül a párton belül, s mind kevesebb a fenntartása egyetlen támasza — s ami ebből következik: egyre inkább irányítója —, az MKP iránt. Választaniuk kell: vagy hagyják magukat kiszorítani a pártvezetésből, vagy maguk is jobbra mennek — szentesítve a nyugatos irányzatot, tartósítva a munkásosztály „polgárháborúját” —, vagy pedig megpróbálnak fölülkerekedni és kiharcolni a két munkáspárt egyesülését. Az MKP kitűnő taktikával dolgozik, s — tegyük hozzá — ebben oroszlán- része van Rákosinak, aki a legkevésbé sem bizonyul „buta baromnak”. Tekintélye vitathatatlan az ellenfelek, sőt az ellenségek táborában is. Érezhető, hogy nimbuszát céltudatosan erősítik, de nem alaptalanul és főként nem hatástalanul: önkéntelenül adódik az összehasonlítás a többi párt vezetésében uralkodó „policentrikus” káosszal, állandó „elvi” marakodással, hatalmi vetélkedéssel. Amellett Rákosi most még nincs egyedül: ott van a „vaskezű” Rajk, Gerő, a „hídverő”, Révai József, Vas Zoltán és a többiek: kinek tekintélye van, kinek népszerűsége, kinek mindkettő. Ügy látszik, Rákosi csak „első az egyenlők között”. Legfeljebb az tűnhetnék fel, hogy időnként mintha a többiek rovására játszaná a bölcs békebíró szerepét pártközi tárgyalásokon, személyes érint587
