Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 7. szám - Száraz György: A tábornok XVI. (életrajzi esszé)

agitációs fórumként használni a szocialista szervezeteket; a Szociáldemokrata Párt peyerista vezetősége egyformán tart a „belső bomlasztóktól” és attól, hogy kompromittálódik az államhatalom előtt; félti legális pozícióit, hadakozik tehát a „befurakodók” ellen, alaposan kihasználva a legalitás előnyeit. Csak a fasizmus viszi közelebb egymáshoz a két pártot. Ekkor már nemcsak a politikai, de a személyi feltételek is kedvezőbbek: mindkét oldalon jelentkezik egy olyan fiatal funkcionárius-gárda, amelyikre nem — vagy kevésbé — jellemző egyrészt a vaskalapos ortodoxia, másrészt az ultrabalos elzárkózás, s amely nagyjából mentes az 1918—19-es gyökerű előítéletektől. De az „öregek” között is vannak, akik készek az együttműködésre, amely — érthetően — a háború alatt éri el csúcspontját.

1945 után sokminden emlékeztet az 1918 végi állapotokra. Igaz, nincs intervenció, nincsenek előre mozgó demarkációs vonalak, de az országot romokba döntötte a háború. A reakciós erők szétzilálva, időbe telik, amíg újra szerveződnek. Koalíciós rendszer van ismét, annak minden hátrányával és előnyével. A Szociáldemokrata Pártot elhagyják azok, akik már előbb is kommunis- •ták voltak, vagy azzá lettek a közös harc során. Ugyanakkor özönlik befelé az új tömeg: részben karrieristák, részben bűnöket vagy bűnöcskéket új párttagsági könyvvel elfedni akarók, részben olyan riadozó kisemberek, akik úgy érzik, „tartozni kell valahová”. így van ez különben valamennyi demokratikus pártnál; s mivel koalíció van, ezen belül pedig a politikai súlyt a tagság száma is adja, nem nagyon válogatják a jelentkezőket. Van azért különbség az összetételben. Lévén akkor még a Kisgazdapárt az egyetlen „polgári demokratikus” tömegpárt, ide zúdulnak mind a „nyugati demokrácia” hívei, mind a reakció harcosabb képviselői; az „új szociáldemokraták” igen nagy hányada viszont óvatos okoskodó: jobb munkáspártot választani, hisz „bent vannak az oroszok”, ám ki tudja, mi lesz még, a „szocik” majdnem vörösök, de azért nem egészen, hisz Angliában is munkáspárti a kormány... A pártvezetés nem egységes, az arányok egészségtelenek: a centrum nagyjából a megmaradt régi tagságra támaszkodik, a balszárny erősen legyöngült a kommunisták kivonulásával. Annál inkább megizmosodott a jobbszárny, az új „szocialisták” ezt erősítik.

A kommunisták — nem úgy, mint 1918-ban — most már belülről vesznek részt a koalíciós játszmában. Az MKP tömegbázisa még nem nagy — érezni az illegalitás és a huszonötéves ellenpropaganda hátrányait —, viszont az egyetlen valóban egységes párt. A hazatért emigráns vezetők és a gyorsan felzárkózó itthoniak, a minapi illegálisok szilárdan tartják kezükben a vezetést, világos programot képesek adni, egységes stratégiai és taktikai elvek alapján, amellett biztos támaszuk az országban levő szovjet katonai erő. Fegyveres ellenforradalomtól egy ideig még nem kell tartani, ebben is különbözik a helyzet az 1918-astól. Ügy tűnik, a „régi” — főként volt emigráns — vezetők is tanultak 1918—19 eseményeiből, nincs türelmetlenség, avantgardizmus, a rövid távú programok a legszélesebb rétegek megnyugtatását szolgálják. Amellett az MKP — saját „balosait” keményen visszafogva — igyekszik fenntartani a két munkáspárt akcióegységét, noha a szociáldemokratáknak nincs már monopolhelyzetük a szakszervezetekben, mint volt 1918-ban. A szövetség egy ideig jól működik, mind a polgári pártok, mind a reakciós mozgolódások ellen, s nincs baj a minimális programokkal sem. De azért az egymás elleni harc nem szünetel, s idővel egyre nyíltabbá, egyre élesebbé válik. Hiszen a két munkáspárt viszonya csak ellentmondásos lehet.

585