Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 7. szám - Száraz György: A tábornok XVI. (életrajzi esszé)
eseményekből, hogy a Tanácsköztársaság bukása után a harc tovább folyt, megterhelve most már a kölosönös, utólagos vádaskodással. Nemcsak a két párt között folyt ez a keserves „játék”, de kommunisták és kommunisták, szociáldemokraták és szociáldemokraták között is, hosszú időn át tartósítva a munkásosztály többszörös megosztottságát. „Landleristák” és „kunisták” többek között „szociáldemokratizmussal” is vádolták egymást, s aki egy kicsit balra húzott a szociáldemokrata mozgalomban, az okkal vagy ok nélkül, de köny- nyen kapta a kommunistaság „vádját”. Nincs károsabb, mint abszolút Jó és Rossz küzdelmévé miszticizálni társadalmi, eszmei-politikai harcokat, s eszerint minősíteni angyalokká vagy ördögökké a harcot vívó embereket. Nincs rosszabb, mondom, mert kárát végül is az a fél látja, amelynek igazsága nem szorul efféle „misztikus” megerősítésre. A szociáldemokrata politikusok többsége — nem egy közülük valóban nagy kaliberű egyéniség — 1918-ban és később is bizonyos elvi-politikai koncepciót képviselt, amely ugyan hibásnak bizonyult, de objektíve nem minősíthető tisztességtelennek. Súlyos, bonyolult helyzetekben sokszor jutottak rossz, sőt vétkes döntésekre, de még a „jobboldalon” sem lett mindenki „a munkásosztály ügyének árulója”. És ha ma már hajlandók vagyunk különbséget tenni a Hcrthy-korszak egyes politikusai között, ha elismerjük, hogy a közös történelmi felelősség kisebb vagy nagyobb egyéni felelősségekre parcellázható, akkor a szociáldemokrata politikusoknak is joguk van az árnyalt megítélésre. Tudjuk — hisz egyikük vérén kaptuk ezt a tudást! —, hogy nagy különbség van a Tanácsköztársasággal együtt szembefordult két „jobboldali szocdem”, Peyer Károly és Somogyi Béla között. De azt is tudnunk kell, hogy Kunfi Zsigmond helyét a magyar munkásmozgalomban nem csak 1919-es szereplése határozza meg; hogy még Peidl, a szakszervezeti kormány keserves likvidátor-elnöke is tudott bátor lenni a 20-as évek bethleni parlamentjében; és végül: hogy a Szociáldemokrata Párt 1919 utáni története nem egészen azonos a peyerista vezetés történetével... Mielőtt visszatérnék az 1918-as év hadseregszervezési gondjaihoz, ismét egy gyors időbeli kirándulásra hívom az olvasót. Okom van rá. Nem akarom, hogy azt higyje, elfeledkeztem tulajdonképpeni tárgyamról; de azt sem, hogy ő — az olvasó — elfeledkezzék róla. Pálffy György időbe, történelembe ágyazott életét írom. Hogy ez világos legyen: előremegyek — nem először, nem is utoljára. — oda, ahol ez az élet végetér: az 1949-es esztendőbe. * A Rajk-perben kialakított koncepciót a Rákosi-klikk láncreakció- szerűen kiterjesztette Pálffy György, Sólyom László élvtársakra és társaikra, Szakasits Árpád, Marósán György, pabámint Kisházi Ödön és más volt szociáldemokrata elv társakra, szakszervezeti funkcionáriusokra; Kádár János, Kállai Gyula elvtársikra ás társaikra, s más kommunistákra. AZ MSZMP KB HATÁROZATÁBÓL, 1962. A forradalmak utáni korszak egyik tragikus vonása a két munkáspárt harca egymás ellen; a viszonyt még jobban elmérgesíti, hogy a feltételek nem azonosak. Az illegalitásba szorult kommunisták kénytelenek fedőszervként és 584
