Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 7. szám - Száraz György: A tábornok XVI. (életrajzi esszé)

ját Kun Béla már 1918 elején megpróbálja fölvázolni: kiinduló pontja

Oroszország; innen Ausztria—Magyarországon keresztül vezet Olaszországba, majd győzelmet arat a fiatal, aktív imperializmus országaiban, Németországban, és végül diadalra jut a parazita államokban, a rothadt burzsoá rendszer, a régi imperializmus országaiban: Angliában és Franciaországban.” E „jóslat” azért is fontos, mert az 1918 októbere utáni események — egyrészt a győztes antant-imperializmus fokozódó mohósága, imásrészt a forradalmi hullám emelkedése Német- és Olaszországban — egy ideig igazolni látszanak a reményt. És nyilvánvaló, hogy a világforradalom meghozza az igazi néptestvériséget, fölöslegessé teszi a területi vitákat. Kit érdekel, hogy Versaillesban miféle vonalakat húzkodnak a térképekre? A kommunisták — magyarok, németek, csehek, délszlávok, románok — teszik a maguk dolgát, s a „tőkések és generálisok” előnyomuló hadseregeit a világforradalom robbanásai fogják darabokra szaggatni >

Ami ebből következik: az 1918 novemberében kialakult magyar rendszer pusztán átmeneti formáció, szét kell zúzni mielőbb, akár fegyveres felkeléssel is, helyében pedig megteremteni a proletariátus diktatúráját, tanácsköztársaság formájában. A kommunisták tehát nem keresnek szövetségeseket a polgári demokrácián belül; szemben állnak minden más politikai erővel; a tömegeket akarják meghódítani, ugyanakkor szétrombolni mindent, ami útjába állhat a közelgő forradalomnak. Tehát: a hadsereget is. Ez viszont azt is jelenti, hogy valamennyi más erő számára ők lesznek az „első számú közellenség”, hisz nem tesznek különbséget klerikalizmus és szociáldemokrácia, imperialisztikus nacionalizmus és honvédő hazafiság között. Ehhez járul a különböző pártok közös meggyőződése: a „bolsevista veszély” az ország ellen hangolja az antant politikusait, s ürügyként szolgál a további területfoglalásokra. Eljön majd az idő, amikor szinte valamennyi áramlat — a szélső reakció kivételével — „magáévá teszi” a kommunista programnak legalábbis az antant-imperializmusra vonatkozó részét. A „honvédők” számára is a „vörös forradalom” marad az utolsó lehetőség, a radikális-szabadkőműves polgár pedig az Értelem utolsó menedékét látja majd*a „világköztársaság” eszméjében.

De addig még hosszú az út.

A szociáldemokrata vezetők elfogadják a polgári -köztársaságot, s óvatosan bár, de vállalják a hatalom megosztott felelősségét, hosszú távon arra számítva, hogy alkotmányos keretek között, a parlamentarizmus eszközeivel — ők, a ’parlamentarizmusból eddig kirekesztettek! —, a nyugati testvérpártok hathatós támogatásával „szociál-demokratizálják” a polgári demokráciát. Védik hát a nagyon is rájuk szoruló rendszert egyrészt az ellenforradalmi restaurációtól, másrészt a „kommunista bomlasztástól”, méghozzá az „egyetlen valóságos erőre”, a szervezett munkásságra támaszkodva. Dolgukat megköny- nyíti, hogy legtöbbjüknek több évtizedes, megalapozloit tekintélye van nemcsak a hazai, de a nemzetközi munkásmozgalomban is. Garami, Weltner, Kunfi számára a kommunista vezetők — egykori szociáldemokrata elvtársaik, mondhatni „tanítványaik” — afféle „kis felkapaszkodottak” akiket nem nehéz ösz- szezúzni a tekintély erejével... Az elvi ellentéteket bizony igen sok személyes hiúság motiválja akkor és később is.

A kommunisták vádja tehát nem alaptalan: a polgári rend csak azért képes tartani magát, mert „a szociáldemokrata párt a hatalomról önként lemondott”. Ráadásul e párt vezetői a proletárdiktatúra megvalósítására hivatott osztály legöntudatosabb rétegét, a szervezett munkásságot dobják akadályként a

581