Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 7. szám - Száraz György: A tábornok XVI. (életrajzi esszé)

szocialista forradalom útjába! 1918 novembere után kialakul tehát egy furcsa, paradox helyzet: mivel ékkor a legöntudatosabb munkásrétegek nagyjából szociáldemokrata befolyás alatt állnak, a KMP bolsevik vezérkara — tehát a legforradalmibb csoport —, amellett, hogy a szakszervezetekben és munkás- tanácsokban szívós harcot folytat e rétegek megnyeréséért, a hatalomért folyó elodázhatatlan küzdelemben kénytelen a politikailag éretlenebb rétegekre támaszkodni, ami elkerülhetetlenné teszi az agitációnak a demagógia felé való eltolódását. Fokozottan érvényes ez a hadsereg kérdésében: hisz nemcsak azt kell megakadályozni, hogy az ellenforradalom kiépíthesse a maga fegyveres erejét, hanem azt is, hogy a meglevő erő „szociáldemokrata párthadsereggé” váljék a forradalom továbbvitele útjában.

A KMP vezetői gondosan, tudatosan választják ki azokat a csoportokat, amelyek gyorsan és eredményesen felhasználhatók a polgári köztársaság rendjének felbomlasztására. A leszerelt altisztek lés katonák, a háborús rokkantak szervezetei kezdetben zavaros, rendetlen alakulatok, de tagságukat olyan szociális elégedetlenség feszíti, hogy könnyen a kormány ellen fordíthatók. Ezt a tömeget fűti a háborúból hozott gyűlölet a tisztek, a hátországi patkányok, a hadimilliomosok iránt; nem találják helyüket a polgári életben, nincs munka- alkalom, nincs semmiféle végkielégítés a több éves szenvedésért. Nem kell mást tenni, mint bemenni ezekbe a szervezetekbe, és irányt szabni az elkeseredésnek, megfogalmazni számukra az adott helyzetben teljesíthetetlen követeléseket, a szenvedés jogán. A kormány tehetetlen, legfeljebb ígérni tud, s ezzel is önnön bukását — a polgári rend bukását! — sietteti. A hadsereggel még egyszerűbb a dolog: el kell menni a laktanyába, kihasználni tisztek és legénység, parancsnoki kar és bizalmi testületek ellentétét, szociáldemokrata biza’inatlan ságot és valódi ellenforradalmi megnyilvánulásokat; nem is kell mást tenni, csak rálicitálni a Katonatanács követeléseire: bomoljék csak tovább az osztályhadsereg fegyelme, fosztassék meg a tisztikar a parancsadás jogától, hisz minél teljesebb a katonák „önrendelkezési joga”, annál biztosabb, hogy ez az erő nem lesz képes ellenállni a szocialista forradalmat megvalósító fegyveres proletariátusnak! A dezoriganizációs tevékenység tehát tudatos; de nem „született dezorganizátorok” munkája — ahogy később az ellenforradalom propagandája beállította —, nincs köze Linder Béla érzelmes pacifizmusához sem. Qéltudatos szervező tevékenységhez kapcsolódik; 1919. március 21-e után Kun Béla már erélyesen visszautasítja a leszerelt katonák irreális követeléseit, s a szerveződő Vörös Hadseregben már áprilisban felszámolják a katonatanácsokat, május elején pedig visszaállítják a parancsnokok fegyelmi jogait, beleértve a régi Szolgálati Szabályzat 33. pontját is: „Aki ellenség előtt válságos pillanatokban csüggeteg szavakat ejt... az engedelmességet megtagadja, magát az ütközetből önhatalmúlag kivonni igyekszik vagy zsákmányol”, az „a csapat szeme láttára” a parancsnok által vagy annak parancsára „haladéktalanul felkoncoltatik”.

Az 1918 novembere és 1919 márciusa közti időszak tragikus vonása a két munkáspárt között folyó kíméletlen harc, amelyben a polgári erők — nagyjából a szociáldemokraták szövetségesei — már-már alig számítanak. A kommunisták nem kímélik egykori elvtársaikat, ezek viszont — tényleges hatalom birtokában — cserébe minden eszközt felhasználnak, beleértve a rendőri erőszakot, a letartóztatást is. „Szocialista” rendőrök dúlják fel a Vörös Újság szerkesztőségét, a Népszava előtt szociáldemokrata munkás-karhatalom lő kommunista tüntetőkre. Pogány, a Katonatanács elnöke hol Kun Béla, hol

582