Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Takács Péter: Három könyv az abszolutizmus koráról

összekötött. Egy-egy fontos, a birodalom egészét érintő kérdést tehát nem lehet a magyarság és a Habsburg-ház viszonyából — egyetértéséből vagy ellentétéből — kibontani, még kevésbé történelmileg magyarázni és értékelni. Somogyi Éva ezen a nálunk meggyökeresedett, Kossuth politikai tevékenysége óta különösen hangsúlyozott szemléleten lép túl. Nemcsak arra figyel, hogy a „sötét osztrák kamarilla”, a Habsburg uralkodó és annak tanácsosai milyen konfliktusokba, politikai ellentmondásokba „keveredtek” a magyar politizáló nemesi rétegekkel, mit erőltettek nemzeti létének felszámolását óhajtva Magyarországra, hanem arra is, hogy az udvar vagy az uralkodó szándékai, törekvései mögött milyen Lajtán-túli erők sorakoztak fel. Ezért furcsa talán számunkra, hogy amíg mi Schmerling értékelésekor, történelmileg minden rosszat feltételezünk és el is mondunk az államférfiról, addig az örökös tartományokban, de különösen az osztrák—német liberálisok körében és történet- írásukban, mint az „alkotmányosság atyját” tisztelték és emlegetik máig is. A méltányosság és az igazság megkívánja, hogy ha erről a nem organikusan, főleg nem etnikai homogenitással, de mégis történelmileg szerveződött dunai monarchiáról írunk, beszélünk vagy foglalkozunk vele, a rokonszenvünket bíró magyar haladó törekvések mellett tudomást vegyünk az osztrák—német, a cseh, a lengyel, az olasz és más, a birodalomban élő nemzetek és nemzetiségek társadalmi politikai törekvéseiről is. Ferenc József és udvara, minden tanácsadóikkal egyetemben sem igen lettek volna képesek uralmuk fenntartására, de még talán a magyar szabadságharc leverésére sem, ha törekvéseik mögé nem sorakoznak fel az örökös tartományok különböző érdekeket és törekvéseket hordozó, de a birodalom együttmaradásához ragaszkodó bel- és külpolitikai erők. Ez a magyar történetírásban nehezen meggyökeresedő tudósi alapállás Somogyi Éva könyvének az egyik legfontosabb és leginkább hangsúlyozandó értéke.

Ezen dicsérendő szemlélet mellett külön is említenünk kell azt a módszert, amellyel megközelítette a korszak legvitatottabb kérdéskörét, a neoabszolutizmus politikai történetét. Tulajdonképpen ez a könyvének a tárgya. Ellentétben azonban eddig megszokott olvasmányainkkal, nem, helyesebben nem csak politikai irányzatok, nézetek és elképzelések csatáznak egymással, hanem ezek a nézetek antropo- morfizálódnak, emberi arcot öltenek azáltal, hogy minden irányzatnak a korszakban reprezentatív egyénisége jelenik meg a Somogyi Éva által újjáelevenített történelmi színpadon. Ferenc József, Bach, Schmerling, Kossuth, Deák Ferenc és mások nem elvont eszmék hordozójaként, hanem emberi mivoltukban lépnek színre, erényeikkel, gyengéikkel, szokásaikkal, meggyökeresedett osztály és egyéni korlátáikkal, személyes elképzeléseikkel és etikai arculatukkal. Szavaik, naplófeljegyzéseik, visszaemlékezéseik, az általuk szerkesztett államiratok részletei idézik a kort, jellemzik a politikai irányzatokat és vetnek fényt azok szerzőinek emberi-politikusi arculatára.

Ügy hisszük, számos, terjedelmi okok miatt most mellőzött erénye mellett, a részletesebben említett két szempont miatt kedvelt olvasmánya lesz Somogyi Éva könyve mindazoknak, akik múltunk neoabszolutizmus címszó alatt emlegetett korszakával behatóbban óhajtanak megismerkedni.

Kevésbé dicsérhetjük ebben a rövid szemlében Nemeskürty István könyvét, A Parázs a hamu alatt (Világostól Solferinóig) címűt. Nemeskürty csak a Bach-korsza- kot tekinti át, és ebből a korszakból is csak három kérdéskört boncolhat behatóbban, azt is kizárólag magyar szempontból, őrizve a magyarság és a Habsburg ház társadalmilag differenciálatlan konfliktusát. Egyrészt az ókonzervatív jelzővel illetett magyar arisztokrácia politikai magataftását, másrészt a magyar nyelv fenntartásáért folytatott hősies küzdelmet, mindenekelőtt pedig a politikai összeesküvéseket, látszólag bőséges forrásokra, már-már fölösen sok idézetre támaszkodva tekinti át.

Nemcsak problematikusabb, sajnálattal kell leszögeznünk, minden korábbi könyvénél gyengébb írása ez Nemeskürtynek.. És nem azért, mert az ókonzervatívok istenülnek haladó, jövőt hordozó, legalábbis nemzetet megtartó-magyarokká, már-már fáklyavivőkké benne, hanem azért, mert úgy tűnik, nem tudott a korszak lényegéhez férkőzni. Legalábbis nem érzékeli a kor sokágú, de szétválaszthatatlanul össze573