Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Varga Lajos Márton - Ferenczi László: Sőtér István
férfiről szól.” Magyarázatul hozzáfűzi, hogy a szépíró körül sok az elintézetlen kérdés, bizonytalanságok érezhetők megítélésében, hiszen „egyes kritikusokat a magyar regény megújítójának tartják, mások szerint »megálmodott álmokba« költözött, ismét mások legszívesebben kitessékelnék irodalmunkból.” Semmiképp se meddő tehát itt vizsgálódni. Ráadásul amíg a tudós és politikus harminc éve folyamatosan jelen van — mondhatni: meghatározó módon — a szellemi köztudatban, a művész már-már kiszorult onnan. Felfedezése és elismertetése szép kötelesség. Hálás feladat is, hiszen tanúi lehetünk annak a hosszú hallgatást megszakító, tüneményszerű jelentkezésnek — Az elveszett bárányra, a Budai oroszlánra vagy az Évgyűrűkre gondolok, — amely visszamenőleg is igazolhatja az indulás „rimbaud-i lendületét”, bizonyíthatja milyen megalapozott, s mennyire életvezető, életszervező erő benne a küzdés és bízás erkölcse. Ám ot nyugtalankodik a kérdés: vajon érthető-e Sőtér István csak a regények, elbeszélések, novellák felől, ha tudósként, tanárként és politikusként is ugyanolyan jelentős vagy talán jelentősebb, mint íróként, vajon nem nehezebb-e olykor, mondjuk, poétikai részkérdésekbe merülve, máskor a tudós megnyilatkozásaihoz folyamodva magyarázni az életmű legizgatóbb kérdését? Vajon érdemes-e csak ezekre korlátozni a tájékozódást a sors összegződő tanulságait kutatva? Egy a jelenben hasznosítható magatartásformát keresve? Annyi bizonyos, hogy Sőtér István, s nemcsak Jókai-'konyvében, amit Ferenczi László kismonográfiájához bevalottan mintául választott, következetesen az alkotó személyiség problémáit elemzi, függetlenül az egyes művek megírásának sorrendjétől, vagy az író magánemberi életének esetlegességeitől, hangsúlyozottan az olvasói élményről adva számot, az élmény mikéntjére és miértjére felélve. De sose mulasztja el, hogy jellem és szerep sorsalakító kettősét bemérje, hogy elénk idézze az esen- dőségét leküzdő embert, hogy megérzékítse művekről, személyiségről, irodalmi jelenségről, korról való kritikai eszmélkedésének folyamatát. Együttérzésre, együttgondolkodásra ösztönöz, mert életről ég emberről akar valami fontosat, eligazítót mondani. A mű, az irodalom Sőtér István számára tehát olvasóként, ha úgy tetszik: tudósként és tanárként, de íróként is az azonosság keresésének terepe, s mint ilyen, a kultúrába való belenövést szolgálja. A szellemi-érzelmi átörökítés érdekli őt, az életstílust, morált, eszményeket meghatráozó értékek hatáslehetőségeinek kutatása és hasznosítása. Annak a felelősségnek a vállalása, vállalhatósóága, amit mindenkinek éreznie kell, aki egy közösség sorsába kötődik. Vagyis: mint a tudósban, az íróban is a személyes érdekeltség dolgozik, valami nemes tanító szándék. Nem erkölcsi útbaigazítást akar adni. Abban segít, műfajainak lehetőségei szerint, hogy visszataláljunk magunkhoz, ügyeinkhez, embervoltunkhoz, magyarságunkhoz. Abban segít, hogy fölismerjük: múló életünk ismételhetetlenségében igazán nagy dolog. Nem szabad veszni hagyni soha. A 'kérdés tehát változatlanul az, vajon lehet-e a személyiség megnyilatkozásainak azonos súlyú, egymást átható, értelmező, magyarázó megnyilatkozásai közül egyet kiválasztani, abban, s onnan a csorbítatlan egészt megmutatni. Talán igen. Akkor, ha megtalálja az ember azt a nézőszöget, ahonnan az elemzés eszmélkedés és eszméltetés. Ahonnan nemcsak a létfeltételek tekinthetők át, de teljességgel fogható az is, amikor és amilyen módon a személyiség iétezésénék értelemtartalma, éthosza és értékrendjének logikája szerint bekapcsolódik a környező világba. Olyasféleképpen, ahogy említett Jókai-könyvében maga Sőtér István is rátalál a pontra, ahol az egyén közösségbe illeszkedik, s magára veszi egy magasabb felelősség terhét. A pontra, ahol a személyiség értelme beteljesül, s a külsőben igazolódik az, ami egy ember belső lényege. S ha Jókai esetében ezen múlik — nemcsak Jókai, de a jelen fölfedezése is —, mennyivel inkább a Sőtér Istvánéban, aki „eszmélésétől fogva szinte csaknem kizárólag mindig közvetlenül reagált a mindennapi problémákra, kihívásokra.” Ez utóbbi mondat idézete Ferenczi László megállapítása. Pontosan érzékeli tehát mire kell összpontosítania. Válaszolnia kell arra, hogy kerülte el Sőtér István a személyes érdekeltség, a közvetlen cselekvés, a tanári, közéleti törekvések buktatóit, miért nem lett, mint körülötte annyian, visszahúzódó, örömtelenül közönyös 562
