Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Varga Lajos Márton - Ferenczi László: Sőtér István

vagy romantikusan heroikus, miért nem lett az avantgarde bujdosója, a mágikus pillanat bűvöltje. Válaszolni arra, miért és hogyan lett az, ami.

E kismonográfiát olvasva úgy tetszik, mintha feladat és ember nem talált volna egymásra. Okos, érzékeny, összefogott és elmélyült ez a munka, de a filozopteri szemlélet minduntalan eluralkodik rajta. S e tehertételtől nem tud, nem is akar szabadulni. Kopogtatja az életművet, próbafúrásokat végez, megbont egy-egy réteget, vizsgálja, aprólékosan elemzi, összeveti mindazt, amit talál, de ha rá is bukkan a telérre, nem követi. Elég neki, hogy annak helyét a kőzetben behatárolja. így aztán minden, ami fontos volna, csak körvonalaiban létezik, úgyszólván puszta lehetőségként. Felderíti az író fogadtatását (látleletszerű képet adva az indulás körüli magyar kritikáról.) Elemzi a Fellegjárást, szerkezetét, jellegét, mintegy bevezetésül Sőtér István szépprózájához. Vizsgálja a regények szereplőinek rendszerét, az írói nézőpontok változásait, majd Sőtér István irodalomszemléletét, főként a Jókai-könyv felől, de azokat az esszéket, tanulmányokat is mozgósítva (Két iskola, Gide, a Tisztuló tükrök „ars-poetica érvényű bevezetője”, amelyek a regények megértéséhez segíthetnek. Jellemzi a kritikus Sőtér Istvánt, különösen a jelen s a jövő iránti feltétlen nyitottságát, értéktiszteletét, az az elvét, hogy — min az irodalom — „a kritika is, a tudomány is csak önnön lelkiismeretére hallgathat." Végezetül az Évgyűrűk tanulságait veszi számba. Részben, hogy Sőtér István csak arról írt regényt, amiről közvetlen, érzéki tapasztalata volt, minden mást irodalomtörténeti munkákban dolgozott fel. Részben, hogy „A művészet és tudomány az életműben szerves egységet alkot. Sőtér negyedévezredes krónikát — mégpedig értelmiségi krónikát írt: a »hivatottak és választottak« gyötrelmes, önemésztő, sokszor bukással végződő, máskor meg zsákutcába torkolló, mégis győzelmes küzdelmének krónikáját.”

Kitűnő megfigyelés. Ennek is köszönhetően Ferenczi László szinte minden ponton eljut odáig, hogy már-már megelevenedik a kép, s közvetlenül is megragadhatóvá válik Sőtér István szándéka, erőfeszítése, normarendszere és személyisége, mint helyzetek, kapcsolatok és összefüggések gyújtópontja. Sőt, olykor futólag fel is lobban az, amit éthosznak mondunk, de aztán újra eluralkodik a távolságtartó, szövegre összpontosító tárgyszerűség. A „szoros olvasás”. Észleli például a művek politikumát, de még utalni is ritkán hajlandó ennek a személyiséggel való lényegi összetartozására. Mindössze az érdekli, ami ebben esztétikai veszély. Kimutatja, hogy a Bűnbeesés második, 1961-es kiadása komoly változásokon ment át az 1947-es elsőhöz képest. Anélkül, hogy ezt helyzetre és személyiségre vonatkoztatva meg is magyarázná, noha korábban Sőtér István kényszerű veszteségeire ő hívja fel — utalásszerűén — figyelmünket. Jellemző lehet, hogy a világirodalmi vonatkozásoknak alaposan utánajárt, olyan neveket és műveket is emleget, amelyeket nálunk még a szűkebb irodalmi tudat sem tart számon. Viszont a nemzeti kultúrának, a magyar irodalomnak, a műveket indukáló közéletnek a Sőtért valóban érintő, tehát bennünket is orientáló rokonjelenségeiről, meghatározó közegéről szava is alig van. A kollégiumi létformáról Thomas Mann, Spender jut eszébe, s nem Ottlik Géza. A tudat- hasadásról, az őrült hősökről Woolf, Pessoa, Gamett, de az Esti Kornél csak Rimbaud kapcsán, Cholnoky, Babits, Karinthy — talán a világirodalmi párhuzamok hiánya miatt — még így se.

Nem érzi magát illetékesnek? Nagyobb munka része ez? Kismonográfia? Lehet. De így egy forró és nyugtalan élet meglepően ésszerűsödi'k, kihűl, s ez inkább veszteség, mint nyereség, különösen, ha munkája olyan sorozat darabja, amely irodalomtudatunkat akarja befolyásolni.

(Akadémiai Kiadó, 1979.)

VARGA LAJOS MÁRTON

563