Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Pomogáts Béla: Közelkép és csoportkép (Tóth László: Vita és vallomás)

világnyelvek irodalmát, s tudjon a világban „lejátszódó eseményekről és szellemi mozgásokról”. Tőzsér Árpád a bezárkózás, az izoláció ellen lép fel, és a szlovákiai magyar irodalom nyitottságának, „világra látásának” igényét fogalmazza meg. Cse- lényi László pedig arról beszél, hogy a párizsi tanulmányútjain szerzett szellemi tapasztalatok milyen indításokat adtak az ő esetében a nemzetiségi költészet nyelvének megújítására: „csak Párizs döbbentett rá, mi a teendőm”. Ugyancsak Cselényi fogalmazza meg azt az elvet, amelynek értelmében minden alkotó tevékenység, a közösségi mandátumának eleget tevő művészi alkotás is csak a személyiség autonómiájának kifejlesztése révén bontakozhat ki igazán: „Párizsban többek között rájöttem arra is, hogy az alkotó ember számára mégiscsak a legfontosabb az önnön belső világa, a lélek mélye, mert csak ennek tanulmányozásával léphet tovább.”

A közösségi tennivalók felelős vállalása és a korszerű esztétikai igényesség elve a nemzetiségi sorsban élő írástudók alkotó munkáját alapozza meg, mint ahogy a konkrét nemzetiségi elkötelezettség és az egyetemes emberi szolidaritás szabja meg ezeknek az írástudóiknak a gondolkodását és magatartását. A szülőföld és a kisebbségi helyzetben élő magyarság iránt érzett hűség teljes összhangban áll azokkal az érzésekkel, amelyeket a szlovákiai magyar író táplál az egyetemes magyarság, a vele együtt élő többségi nemzet és az egész emberiség iránt. Tóth László szinte minden egyes beszélgetés során felteszi a kérdést: „Mit jelent számodra csehszlovákiai magyarnak lenni?” A válaszok eszmei lényege tökéletesen egybevág. „Embernek lenni

— mondja Dobos László. — A nemzeti érzés: emberi érzés, emberi jog. (...) A nemzetiségi tudat: műveltség, gondolkodás, felelősség, önbecsülés, de népeket becsülő szolidaritás is. S az a felemelő, ha e két utóbbi érzés együtt hathat, mert az egyik zavara magával hozza a másik torzulásait is”. „Ezért — tesz vallomást Du'ba Gyula

— inkább csak annyit mondanék, hogy a csehszlovákiai magyar író éppen úgy a világ dolgaihoz való hozzászólásra hivatott, mint akármelyik nagyobb közösség írója (...) az írót mindig a közösség emeli a világ elé”. „Kezdjük ott — állapítja meg Tőzsér Árpád —, hogy az ún. kisebbségi sorsot én nemigen tudom elválasztani a középeurópai sorstól. Közép-Európa kis nemzeteinek mindegyike elmondhatná magáról, hogy bizonyos értelemben évszázadokig kisebbségben élt. Népeink lényegében ezer évig a nyugati és keleti hatalmak érdekeinek malmában őrlődtek, s ilyen értelemben kisebbséget képviseltek.” „Aki — mondja Cselényi László — egyszer itt született ezen a történetanileg-etnikailag olyannyira összekuszálódott Dunatájon, az tehet akármit ellene, a bőréből nem bújhat ki. Ezért nevetségesek ama bizonyos gyökér- telenségről szóló vádaskodások. Írhatnék én akármilyen vad, gyökértelennek, hagyo- mánytalannak, a csehszlovákiai magyar valóságtól elrugaszkodónak tűnő szöveget, a mélylélektan bebizonyítja, hogy szándékom akkor is szándék maradna csupán.” A nemzetiségi élethelyzet meghatározó erőteréből nem akarnak, s ha akarnának se tudnának szabadulni a szlovákiai magyar irodalom alkotó egyéniségei: nyilatkozataikban csakúgy, mint műveikben vállalják és képviselik ezt az élethelyzetet, amely egyszerre jelent köznapi hűséget a szülőföld s a rajta élő nép iránt és jelent vonzódást a szabad emberi távlatokhoz. „Gyökér és szárny” — hangzik egy ugyancsak nemzetiségi sorban élő költő, az újvidéki Ács Károly versének címe: a „gyökér és szárny” kettős jelképe fejezd ki a szlovákiai magyar író sorsát is. Erről a nem könnyű emberi és írói sorsról adnak számot a Vita és vallomás beszélgetései.

(Madách kiadó, 1981)

556