Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Varga Imre: Zs. Nagy Lajos: Cudar elégia

Zs. Nagy Lajos: Cudar elégia

(VÁLOGATOTT ÉS ŰJ VERSEK 1958—1980)

Van a többi közt egy fiókban rekedt kéziratom, hacsak időközben el nem kallódott valahol az állandó költözések, ki- és becsomagolások „légó”-izgaknaiban. De most nem erről akarok írni; hanem azt mondanám el, mit tartalmazott az a pár kéziratoldal. Zs. Nagy Lajos 1977-es verseskötetének megjelenése után fogalmaztam; emlékezetem szerint így kezdődik: én és Dürrenmatt, a németet svájci dialektusban beszélő híres -nevezetes író, egy-egy fiaskó borral a zsebünkben a Duna jobb partján megbúvó Zabos felé vettük az irányt. Gyaloglás közben körülöttünk a meglátogatandó költő versei jelentek meg képszerűen. így például: a fejjel lefelé növő fák, a fejünk fölött Délnek húzó piros papucsok, füstölgő tulipánok, a nikkel szamováron repülő Kassák Lajos, a kék csíkos pöttyök és mind a többi; úgy éreztük magunkat, mintha egy Dali festmény gyalogútján lépegetnénk. Körülöttünk jelenések buzogtak elő minden irányból. S végre valahára kiértünk a kies poétalakhoz — útközben pedig szépen elmagyaráztam Dürrenmatt úrnak, ki is lesz a vendéglátónk voltaképpen —; a házőrző eb lázasan a gazda verseit szavalta (készülvén egy közeli vers- mondó versenyre), s egy szivárvány éppen az asztal közepén felejtett feketekávét szívta magába, ettől tüstént olyan gyászszíne lett, mint a szuroknak. A látogatás idővel kedélyes borozgatásba váltott, s emlékszem, a groteszk nagy német mestere milyen elégedetten, fölvillanyozva hagyta ott velem együtt a földszintes zabosi házat Pozsony külső kerületében.

Ennyi az emlék; nem véletlen ötlet ajándéka, hogy Dürrenmatt úr társaságában vittem dedikálni az Isapur dalait. Útitársammal elbeszélgettünk a groteszkről, s némi nevezéktani viták után sikerült is dűlőre jutnunk ez ügyben. (Idézek: Helytelen az a felfogás, amely az ijesztő minden jellemzője nélküli, csupán a szélsőségével különös, torz, szokatlan hatású komikumot véli groteszknek. De tévedés azt hinni, hogy a groteszkhez nem okvetlenül szükséges a komikum „holdudvara”.)

Zs. Nagy Lajos (igaz, még Zs. nélkül) közel negyedszázada toppant be a (csehszlovákiai) magyar irodalomba a Turczel Lajos szerkesztette Fiatal szlovákiai magyar költők antológiájaban. A nyolctagú gárdából már ekkor egyéniségnek számító Tőzsér Árpád és Cselényi László mögött még a „többiek”, az arc nélküli utóvéd közé tartozott. Évekkel későbbi első kötete (az Ének a tisztaságról) is a romantikus, édes kellékek közt mozgó lírai hőst mutatja. De »már érik a változás. A debütáns kötet évében keletkezett Nagypéntek 1964 ritmusában, hanghordozásában és képeiben is leszámolás a korábbi farsangi vidám szereppel. Aki addig naív hitében élve azt gondolta, ő is alakítója a Történelemnek, rádöbben: Évezredek óta nélkülem csináltak mindent: megkérdezésem nélkül, beleegyezésem nélkül. A költő kicsit későn eszmélt, 29 éves korában, ám még ekkor is „csak nehezen tud lemondani a világmegváltásról.” Ami persze nem csupán akaratlagossági kérdés. Az ilyen megvilágosodás után a művészek vagy szembefordulnak a világgal, mert mint légszomj kínozza őket a demokráciahiány, vagy pedig beletörődnek — filiszter módján — helyzetükbe, s önként lemondanak — ha nem is a világmegváltásról, de — társadalmi szerepükről. Zs. Nagyból nem vált lázadó, de komformista országlakos sem. Fölismerte, hogy a világ helyzetén nem tud olyan mértékben változtatni, ahogy szeretné, de ebbe az állapotába nem rokkan bele. Ekkor kezdi írni ironikus és groteszk verseit. Egy részük — egyre színvonalasabban előadott — ötlet, a többi viszont túlmutat az egyszeri leleményen, lírai poéneken, szervezett képsorrá, szemléletté kristályosodik. Ezt az „irányzatot” Weöres Sándor és Ladányi Mihály műveivel jelezhetjük, de Nagy László szavai is fel-feltűnnek olykor,

557