Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Pomogáts Béla: Közelkép és csoportkép (Tóth László: Vita és vallomás)
lene, s a szlovákiai magyar irodalom múltjának tudományos feldolgozása sem alapozta meg kellően az irodalomkritika munkáját. Érdemes idézni Turezel Lajos nyilatkozatát: „Irodalomkritikánk letagadhatatlanul meglévő szemléleti és egyéb fogyatékosságai a mi kis irodalmunkban élesebben mutatkoznak meg, mint a nagyobbakban (...) jogosnak és helyénvalónak tekintem a bíráló szót, ha a korszerű kritikai módszernek hiányára, elégtelenségére utal. Kritikaíróink nevelésében, kritikairásunk korszerűbbé tételében az Írószövetség magyar szekciójának és az Irodalmi Szemlének is vannak mulasztásai.” A nyitral főiskolán kezdeményezett irodalomszemiotikai kutatások kétségtelenül sokat pótoltak a szlovákiai magyar irodalomismeret korábbi elméleti mulasztásaiból. Ám Zalabai Zsigmondnak is igaza van, midőn arra utal, hogy a nemzetiségi irodalomtudományi gondolkodást nem lehet csupán a szövegelemezés szemiotikái módszereire alapozni, szükség van az irodalmi kultúra közösségi és etikai feladatainak számontartására is: „Nem az arany középutat keresem én — olvassuk nyilatkozatában —, hanem etikum és esztétikum, esztétikum és etikum egyensúlyát. Végső soron: az irodalom sajátszerűségét, amelyről irodalmiunk, és kritikusaink is — hajlamosak voltak megfeledkezni, s amit ma is sokszor szem elől tévesztünk. Nem vulgarizáltan, nem túlbecsülve a funkcionalizmust, de hiszek az irodalom — s így: az irodalomértelmezés! — ember- és közösségformáló erejében.” A Vita és vallomás című kötet beszélgetései, mint az eddig elmondottakból és idézettekből is kitetszett, kendőzetlen őszinteséggel, nemegyszer úttörő bátorsággal szólnak a nemzetiségi irodalom közös gondjairól, egyszersmind kijelölik ennek az irodalomnak a feladatait, azokat a tennivalókat, amelyeket a szlovákiai magyar íróknak, saját önbecsülésük kedvéért is, el kell végezniök. Ezek a feladatok abból következnek, hogy a nemzetiségi irodalom egy nyelvileg, etnikailag, történetileg és kulturálisan meghatározott emberközösség önismeretének és öntudatának legfontosabb szerve, ahogy maga Tóth László mondja: „egy nemzetiségi sorsba szorult néptöredók lelkiismerete”. Ez a közösségi „Mkiásmeret” ma az irodalom közéleti feladatainak elvégzését jelöli meg elsőrendű célként: cselekvő munkát, a nemzetiségi tapasztalatok hiteles ábrázolását, a nemzetiségi tömegek történeti tudatának hatékony gondozását kívánja meg. Duba Gyula erről a következőket mondja: „A magam részéről elsősorban azt az irodalmat tartom igaznak, amely a tettet inspirálja, a tettet veszi célba. Az írónak minden esetben azt kell sugalmaznia, hogy a helyzet nem reménytelen, s az ember nincs várakozásra kényszerítve, mert önmagában hordozza a tett lehetőségét. Már csak azért is, mivel az élet minden pillanatban döntésre és cselekvésre kényszeríti. Az élet napról napra tetteket igényel és követel tőlünk. (...) Irodalmunknak a jövőben épp azt kellene megmutatnia, hogy a nemzetiségi lét fokozottabb életerőkre késztethet bennünket, és mindenképpen alkalmas új emberi — etikai és életérzésbeli — minőségek létrehozására.” És ehhez még a következőt teszi hozzá: „Az a véleményem, hogy a mi történelmi gondolkodásunk meglehetősen rap- szódikus, tele van romantikus elemekkel, s főleg nincsenek egyértelműen tisztázva a nemzetiségi jövőhöz való kötődései. (...) Arról van szó, hogy egy pozitív jövő-kép igézetében vállalnia kell ennek az irodalomnak a közösségszervező funkcióit. Meglehet, kicsit elvontan hangzik ez a megfogalmazás, holott csupán annyit jelent, hogy mindenkinek meg kell tennie mindent, amit csak meg tud tenni, ezek a tettek pedig további tettekre sarkalljanak. Íróinknak tehát elsődlegesen nemzetiségünk megmaradása, jövője érdekében kell dolgozniuk.” A közvetlen irodalmi cselekvésnek, a nemzetiségi megmaradás ügyében vállalt felelősségnek természetesen megfelelő esztétikai igényességgel, világirodalmi nyitottsággal kell kiegészülnie: ezt is jól tudják a nyilatkozó írók, midőn őszinte bírálattal (esetenként önbírálattal) szólnak a szlovákiai magyar irodalom eddigi teljesítményeiről, és sürgetik az esztétikai értékek általánosabb megbecsülését. Ez a magasabb esztétikai igényesség feltétlenül összefügg a nemzetiségi irodalom korszerű törekvéseivel, s azzal a nyitottságával, amely kész befogadni az egyetemes magyar irodalom, a cseh és szlovák irodalom, illetve a huszadik századi világirodalom nagy értékeit és indításait. Rácz Olivér a szlovákiai magyar írók „fejlett világtudatát” sürgeti, azt hogy a nemzetiségi író, akár gyakorló műfordítóként is, ismerje jól a nagy 555
