Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám - Sándor Iván: Tiszaeszlári dimenziók (esszé)
dő százharminc év történetét. Benne nem csak a hamis tudat kialakulásának talaját, hatalmi technkiáját, vészes következményeit. Ebben, emögött az életnek egy vízjelszerűen ismétlődő tulajdonságát, amit társadalmi önismeret hiányának nevezünk, és aminek következtében a különböző történelmi korszakokban felgyűlt konfliktusokat, (problémahalmazt szokásossá vált a szőnyeg alá söpörve örökségül hagyni a mindig utánunk következőkre. 4. A második világháborút megélt nemzedékek számára minden korábbinál élesebb mementóként voltak jelen az antiszemitizmus következményei. De ahogy az idő haladt, alighogy a fájdalom vagy a lelkiismeretfurdalás (kinek mi járt, esetleg a felelősség tagadása, netán a fajgyűlölet továbbélő maradványai) értelmezni próbálta az értelmezhefetlent, újabb dráma közepén találta magát a kor embere. Mindazok, akik megélték és megismerték a koncepciós perek korszakát, másfajta körülmények, indítóokok, végeredmények között ugyan, de találkozhattak egy olyan manipulációs pertedhnikával, ami eszünkbe juttathatja mindazt, ami a tiszaeszlári perben is végbement: megtörténtnek jelenteni ki azt, ami nem történt meg, s ennek érdekében Önmaguk, netán más ártatlanok ellen „vallomást” tenni. A fajgyűlölet maga is koncepció. Abban az értelemben, hogy sötét erők tenyésztik, fokozzák, tartják ébren. A tisztuló társadalmi közérzet egyik ismérve éppen az, hogy elhalványul benne mindenféle embert megalázó előítélet. A mai fiatal nemzedékek számára az antiszemitizmus éppen ezért sokkal inkább történelmi múlt, mint ebben a században bármelyik nemzedék számára. Erről is beszélnem kell, ez is már életem tapasztalata, és több okát látom. Az egyik az államnak és szervezeteinek következetes magatartása, amellyel szembefordul, élesen elítéli a fajgyűlölet jelentkezését. Ez a nemzeti múltunk legfelvilágosultabb szellemeinek örökségére alapozott, magatartásukhoz, küzdelmeikhez méltó felfogás részese egy olyan nemzetiségi politikának, amelyik le tudott számolni a nemzetiségi kérdésben a múltban elkövetett hibákkal, példát mutatva más európai országoknak is. A nemzetiségek, vallási, faji kisebbségek megbecsülése, valóságos egyenjogúsítása ez, amelynek törvényes biztosítása kezdi meghozni a köztudatban is eredményeit. De az új nemzedékek számára megkönnyíti az antiszemitizmus történelmi ideggyulladásának osilla- pulását az is, hogy a zsidóság létszáma zuhanásszerűen csökkent. A fasizmus hullahegyei után a negyvenes évek közepén az összlakosság mintegy tíz százalékát kitevő egymilliós zsidóság létszáma egyharmadára zuhant, és ez a szám tovább apadt az 1946-tól eleinte elég nagy számú és később is sokáig folyamatos kivándorlások miatt, amit elsősorban az antiszemitizmus továbbélésének esélyétől való félelem diktált. Hozzájárult az utóbbi harminc éviben a zsidóságnak, mint faji kisebbségnek elenyészéséhez még valami, ami már nem a létszám csökkenésében mutatkozott meg: további integrálódása a nemzet történelmi küzdelmében, társadalmi, művészi, kulturális életébe. A falvak túlnyomó többségében nem élnek már zsidók, és vannak városok is, ahol számuk any- nyira lecsökkent, hogy az új nemzedéknek szinte tudomása sincs róla. Eltereli a közvélemény figyelmét a problémáról az is, hogy különösen az utóbbi években, mint megoldatlan faji probléma, a cigánykérdés került előtérbe. Az állam küzdelmei ezen a területen elég körültekintőek és hevesek ahhoz, hogy sokféle, bár nem mindig megértő visszhangot keltsenek. Mindez korántsem jelenti azt, hogy az évezredes előítélet egyik évtizedről a másikra megszűnt. A problémát 47
