Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Sándor István: A nevettetés nagymesterei néphagyományunkban (tanulmány)
alapozzák meg, többet jelentett azonban ilyen vonatkozásban a munka második részében felsorakozó anekdoták demokratikus karaktere. íme, Salamon királynak Júdán kezdődő leszármazási rendjével Markalf arcátlanul állítja szembe a maga paraszti geneológiáját, hisz őseinek száma a királyénál nem kevesebb. Megéhezvén útközben, a királynak küldött tejfeles fazékról a fedélként rátett bélest leveszi, „leülvén meg- eddegéli nagy szépen, és az tehénganéval az fazakat befedi.” Kijátssza a termeinek díszét féltő Salamon királynak azt a parancsát is: „itt az én palotámban nyáladat semmire ne köpjed.” Jobb hely nem akadván, Markalf ekkor nyálát a király kopasz udvaroncának fejére köpi. Salamonnal szemben azt is igazolni tudja, hogy a természet erősebb az emberi mesterkedéseknél: történetesen éppen idomított macskák tartják a gyertyát, amely a királynak világít, s mikor Markalf egeret bocsát ki köntöséből, a macskák tisztüket feledve, tüstént az egér után erednek. Végül a megsértett király azzal kergeti el hősünket, hogy többé nem óhajt szeme közepébe nézni; de marad válaszd Markalfnak erre is: mikor a király mégis csak megkeresné, a kemencébe búvik, s onnan az ülepét mutatja a királynak. Utoljára pedig halálra ítéltetvén azt a .kegyet kéri és kapja meg, hogy „amely fát ő szeretend, arra akasszák fel”, de megfelelő fát nem talál. Folklórkutatásunk trufa néven emelegeti a hasonló nyers, vaskos történeteket; az olasz eredetű szó az Anjou-ház hazai uralmának kezdete tájt, a XIV. század derekán tűnik fel, s ,tréfa’ alakváltozata nyelvünkben napjainkig általános. Az idézett anekdoták közül azonban nem egy már az ókor óta, minden személyi kötöttségtől menten is élt. Az idomított macska állhataitlanságáról szóló Aesopus meséjeként is ismert, az udvaronc megcsúfolásáról szóló történetet már az ókor anekdotagyűjtője, Dioniszsosz Laertiusz is feljegyezte. A Marfcalf-népkönyvbe iktatva azonban mint Salamon királyi méltóságára fittyet hányó paraszti csínyek mindezek új értelmet, célzatot kaptak. Kelendőségüket népünknél főként ez magyarázza. A szájhagyományban ugyanis tanúi lehetünk, mint öltenek magyar köntöst e történetek évszázadok használatában. Dugonics András ad hírt például Markalfnak egyik hazai kalandjáról: „Markalfot Salamon királyunk bolondgyát ebédre hívta az zimonyi bíró; ő pedig oda nem ment. Okáról kérdeztetvén, azt mondá, hogy a mi napiban is nála volt, még sem volt annyi embersége, hogy fáradságát meg köszönte volna, az olyan ebédért jó szót nem adok.” Markalf szerint tehát a zimonyi bíró illetlen volt, nem köszönte meg, hogy Markalf vendégségbe jött hozzá! Budai Ézsiás Polgári lexikona szerint Salamon éppenséggel a magyar Salamon királlyal lenne azonos, Markalf pedig az ő udvari bolondja volt, s mint ilyen, Mosonban lakott. A Markalf-anekdoták tehát érthetően közmondásossá váltak hazánkban, e szerény nyelvhagyományok sorában említik a XIX. század magyar közmondás-gyűjteményei a „Markalf macskái”, „Markalf akasztófája” mondásokat, mint szóláshasonlatokat. Dunántúli népköltészetünk gyűjtője, Sebestyén Gyula azt is megfigyelte, hogy népünk a mesebeli ördögöt is ugyanazzal a furfangos parasztemberrel téteti csúffá, aki Salamon bölcsességén és királyi tekintélyén is kifogott. A Veszprém megyei Nosz- lopon feljegyzett változat szerint Markalfot házsártos feleségének szava — „vigyen el az ördög” — az ördög kezére adja, de Markalf ellenáll: „A rezidencia kerítésénél az ördög már útját állta Markalfnak. — Ki vagy? — Az ördög. — Jól van! Verekedjünk. Te a vasvillát veszed, én meg egy nyársat fogok. Te a kerítésen belül állsz, én meg kívül maradok. Ügy lett. Egymásnak estek. Az ördög bökötte a kerítést, mert a vella benne megakadt. Markalf pedig össze-vássza szurkálta az ördögöt. — Ez nem igazság! — ordított az ördög. — Inkább üssük egymást agyon. — Jól van! Ha te az ördög vagy, kapj fel egy nyomórudat. Én megelégszem egy furkósbottal is. Úgy lett. Markalf egy kupában állt, aztán fejbe kólintotta az ördögöt. Mikor pedig az ő rá akart vágni, szépen leguggolt. 545
