Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Sándor István: A nevettetés nagymesterei néphagyományunkban (tanulmány)
— Ez sem igazság! — ordított az ördög. — Inkább fussunk versenyt. Ha aztán legyőzlek, bugyromba veszlek. — Állom! Gyerünk a mezőre. Onnan egy bokoriul futunk majd a hegyen át, meg vissza.’” Mondanunk sem kell: Markalf helyett a bokorban lapuló nyúl ugrik fel, s a versenyben le is győzi az ostoba ördögöt. Markalf neve nem véletlenül kei ült e veszprémi változatba; a mesének Hetesen feljegyzett szövegében is .Markalp’, a távoli Udvarhely megyéből származóban pedig ,Markai’ néven tér vissza. A világirodalom e szószátyár, csúfondáros vándoralakja tehát a magyar folklórban a paraszti társadalomlátás, a királlyal, bíróval, ördöggel szóban-tettben látványosan mérkőző leleményesség jegyeivel vált sajátossá. ,A középkori tréfamesferek sorában Markalf népszerűségével világviszonylatban csak Eulenspiegel alakja mérkőzhetett. Ha Markalfnak talán volt is a távoli történeti tőben élő mintaképe, kialakulása a biblikus zsidó-római hagyományban ment végbe, nevében a latin Mercurius istennév továbbélését tételezik fel egyes kutatók. Eulenspiegel neve viszont kétségkívül élő személyt jelölt, a róla mondott anekdoták névadója Németország szülötte, tudjuk, hogy életét 1350-ben fejezte be. Bizonytalan azonban, volt-e nevén kívül további köze is ahhoz, hogy a róla szóló vidám anekdoták éppen személye körül csoportosultak. Az Eulenspiegel név értelme ugyanis „baglyok tükre”, önkéntelen a kocsmák, csapszékek vidám, garázda éjszakai népére tereli figyelmünket; így a név magában is alkalmas rá, hogy közös megjelölésül szolgáljon a vaskosabb hangvételű, borsos apoftegmákból, példázatokból, humanista fa- cetíákból, nyershumorú Schwankokból ismert anekdotahősöknek. Markalftól eltérően továbbá Eulenspiegel — paraszti származása ellenére — nem „rusticus”, falusi paraszttípus, inkább afféle hazátlan vándorlegény, a polgárosodó társadalom szervezetének szélére szorult fickó, aki csavaros eszével éppen e sajátos, független állapotban talál életelemére. E világcsavargó ugyanis nem a királyt hívja ki és fricskázza meg anekdotákban, hanem kikezd a kunyhótól a palotáig minden rendű és rangú társadalmi típussal. Betyáros tréfái parasztot, polgárt, nemest váltakozva tesznek csúffá. Szélhámoskodik, csal, lop, verekszik, csínytevései a nyers gúnyolódástól emberi exkrementummal való piszkoskodásokon át a halálveszély felidézéséig fokozatok hosszú skáláját járják végig. Történetei német nyelvterületen nem ötvöződnek zárt szerkezeti egységbe, csupán lazaszövésű egymásutánba sorakoznak, így kapnak életrajzféle körvonalat. Ilyen formában rögzítik őket 1483 tájt írásban, s adják ki kevéssel utóbb könyvalakban is: az első Eulenspiegel-népkönyv 1515-ben jelent meg Strassburgban. A XIX. század közepéig a száznál több német kiadás mellett latin, holland, francia, angol, dán, lengyel fordítások is szórakoztatják földrészünket. E kiadványok tartalma azonban korántsem azonos, egyes történeteiket alkalmilag elhullatják, s másikat kerítenek helyükbe. Emellett pedig nyugati földön az Eulenspiegel nevéhez kapcsolódó történetek ezután is külön-külön is, lebegő állapotban folytatják életüket az európai hagyományban. Nálunk névszerint Bornemisza Péter említi először idézett művének lapjain: azok ellen emeli fel szavát, „kik ugyan mesterségvei tanullyák az csélcsapást” s ezzel lesznek „nagyhíresek is, mint Németországba Eulenspiegel.” Mégis — a XVIII. század elejéig váratott magára hazánkban az első terjedelmesebb Eulenspiegel népkönyv kiadása! Az Eulenspiegel névvel népünk természetesen semmit sem kezdhet, s érthető, hogy hősünk neve a népkönyv címében is megváltozik: „Amaz ország-szerte elhíre- sült Suszter Liplinek élete, tettei, dévaj, és tzégéres furtsaságai.” (Pest 1808.) A mű a fordító neve nélkül jelent meg, kiadója Hartleben Konrád azonban feljegyezte, szombat-helyi Holosovszky Imre volt e rövidített, szelídebb tréfákra korlátozódó kései német változat magyar tolmácsa. A fordító királyi sótiszt volt, életútját Pesten, Élesden, Margitán át Szegedig kísérhetjük nyomon, itt halt meg 1829-ben 63 éves korában. Szombathelyi származását nevén kívül műve bevezetőjének dunántúli vonatkozású részletei is tanúsítják, mint pl. a „térdig érő pentelybe öltözött bienc 546
