Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 1. szám - Sándor Iván: Tiszaeszlári dimenziók (esszé)
Merjük remélni, hogy (ha nem is a közeli, de nem is a távoli jövőben személyesen jössz el hozzánk. Az a kérésünk csak, hogy előre írjál. Hiszen itt is olyan rohanó az idő. Valószínűleg emlékszel, hogy Feri most utolsó éves a jogon, én tavaly fejeztem foe a tanácsakadémiai tanulmányaimat. Most jutott tudomásomra, hogy Oláh Gyula ibáosd véglegesen amellett döntött, hogy a tanítási év végén, feleségével együtt nyugdíjba vonul. Ezt személyesen Gyuszi bácsitól tudom. Ardayék jól vannak, Friedmannék is. Amióta itt jártál, jelentősebb eseményünk irodalmi téren nem volt. November 20-án jubileumi ülést tartott az önkéntes tűzoltó testület, 50 éves fennállása alkalmából. A mindennapi munka mellett egyedülálló eseményre készülünk, az ívóvízmű üzembe állítására. Befejezésül még visszatérek arra, amit egy korábbi leveledben írtál, hogy össze kellene gyűjteni a régi perrel kapcsolatos anyagot — ami fellelhető és megszerezhető — és azt könyvtárunkban elhelyezni. Titkos tervem, hogy az általam összegyűjtött anyag is bekerüljön a gyűjteménybe, amely a könyvtáré, illetve a községé lesz. A mielőbbi viszontlátás reményében búcsúzom. Szeretettel ölel barátod, Pásztor Lajos.” 3. Mikor 1973-ban először Tiszaeszlárra utaztam, akkor elsősorban a Szabó Ervin Könyvtárban (mindazoknak, akik ott munkámban segítségemre voltak, ezúton még egyszer köszönetét mondok) a régi jegyzőkönyvek, a peranyag, a világsajtóban megjelent írások után kutattam, és mikor könyvemen dolgoztam, sokan megkérdezték, miért vágtam bele ebbe a munkába. 1976 május végén jelent meg a kötet, nem nagy példányszámban, de azért 12 000 példányban, úgy tudom, két héttel később már nemigen lehetett megvásárolni, és még abban az esztendőben megérkeztek a külföldi visszhangok. Ezután még több véleménnyel találkozhattam, mint 1973nban, de azt többé senki sem kérdezte tőlem, hogy miért írtam meg a könyvet, miért utaztam Eszlárra. Mégis kell valamit még mondanom erről. Az nyilvánvaló, hogy az antiszemitizmus kialakulását, okait, múltját, jelentkezési formáit, lappangásának, kilávázásának struktúráját próbáltam megvilágítani. Örömmel tapasztaltam azonban, hogy majd mindenhol megértésre talált az, hogy minden nemcsak a — mondjuk ki — „zsidó-problémával” kapcsolatos, hanem a mindenféle nemzeti, faji, vallási, gondolkodásbeli minoritás problémájával is. Hiszen én az elnyomás-megtévesztés, az ember egymás elleni kijátszásának történelmi mechanizmusát vizsgáltam. Az antiszemitizmus különböző változatait megismertem. De megismertem a mozgatóerőket is, és hatásukat, egy a „zsidókérdés”-nél tágabb, azt ugyan mindig magában foglaló, de mellé-mögé másféle tébolyokat is forrasztó, hatalmi ügyvitelben. Igen, a tudatzavar változatai, a megtévesztés módszerei, az emberi, nemzeti zsákutcák születésének gépiessége izgatott, és a századunkban mesterfokra emelkedett manipuláció rendszeressége, amivel visszhangos perek segítségével, vagy éppen „észrevétlenül” odáig juttatja el az embert, hogy az a legnagyobb meggyőződésével tegye azt, ami a legnagyobb meggyőződése ellen van. Ez az antiszemitizmust is magába olvasztó, de gépezete működtetéséhez azt csak egyik fajta üzemanyagként felhasználó mechanizmus is életem egyik partnere volt. Kőképpen amióta valamiféle alig magyarázható belső kényszertől vezetve visszafe- « lé indultam el a történelemben és arra késztettem magam, hogy szemrevételezzem az 1848-cal és utána, a dualizmus eseményeivel, új tudatformáival kezdő46
