Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Bálint Endre: Életrajzi törmelék XXIII.

amit ez az írásom szánté csokorra fűzve az olvasóim elé nyújt az igenek és nemek váltakozásaival úgy látszik a bennem lévő szellemi zavar nyílt fitogtatása is a „semmi” partjára vetődött és a végső búcsúzástól reszkető lélek zavarát sejteti, legalábbis számomra ez a kicsengése adja ellentmondásaim tartalmát. Most van két éve, hogy nővérem bejött hozzám a szanatóriumiba és megkérte akkori szobatársamat Rajz Jánost, a színészt, hogy pár pillanatra, hagyjanak kettőnket magunkra. És akkor közölte velem, hogy Anyánk életének aznap 90-ik esztendejében elhagyott minket. Akkor már hónapok óta nem láttam, mert az én állapotomban is rosszabbodás állt be, mozgás- képtelen voltam és bizony nővérem közlése után sírva fakadtam. Anyám szeretetének hiánya ma is fájdalmas számomra, de mégin-kább az, hogy életének utolsó idejében már alig-alig láthattam.

Sajnálnám, ha csalódást okoznék önöknek, de sajnos nekem nincs „ars poétikám”. Talán annyit mondhatok, hogy az én festészetem létre sem jött volna szorongásaim nélkül, félelmeim nélkül és nosztalgiáim nélkül. Ez a piktúra engem tartalmaz, játékaimmal, álmaimmal, szenvedéseimmel és szenvedélyeimmel együtt. Nagyon -igazságtalan lennék, ha itt ez alkalommal nem tanúskodnék azok mellett, akik nélkül művészetem -bizonyára nem olyan lenne, mint amilyen. Ki tudja kínálkozik-e még alkalom köszönetét mondani azoknak, akiknek közelségétől felmelegedtek érzelmeim, melyek annyira ismertek képeimben. Természetesen Anyámról beszélek és ha róla beszélek, akkor a szeretetről beszélek. Azokról a meleg áramokról beszélek, amelyek nélkül az emberi kapcsolatok csonttá fa-gyotta-k és tulajdonképpen értelmetlenek is. És ha e szeretet mellé egy másik asszony szellemi szigora és formaérzéke is társul, akkor érthetővé válik, hogy miért nem engedelmeskedtem azoknak az erőknek, amelyek minden tekintetben a könnyebb ellenállás irányába vihettek volna. És szólhatnék azoknak az embereknek a segítségéről, akik maguk sem tudják, hogy már a puszta létük is etikai bázist jelentett számomra. És akiktől tanultam, azok felsorolhatatlanul sokan vannak, jók, rosszak, tehetségesek és tehetségtelenek egyaránt. Mert nem csak a szép példák segítik az em-bert bizonyos önismerethez, de a taszítóak is. De ne hígyjék, hogy elégedett vagyok. Soha, mint művész nem voltam elégedett és -minél több esztendőmet falja fel az idő, annál inkább érzem, hogy milyen sok dolog mellett mentem el érzéketlenül és -mennyi időmet tékozoltam el az elhanyagolható mellékkörülmények kedvéért. Mentségemre szolgáljon, hogy soha nem tévesztettem össze az úgynevezett művészeti életet, magával a művészettel. A festészet az valami más dolog. Mondjuk ki nyíltan, hogy belső történésekről való számotadás, bármiről is -van szó. Nem is kívánhatjuk a művészeti élet hivatalnokaitól, hogy méltányosak legyenek olyasmi iránt, amit nem is érthetnek. De amit illik tudni, hogy annak a hierarchiának a csúcsán a művészek vannak és nem a művészet magyarázói, azt igen. Fontos, nagyon fontos ezt tisztázni, mert szellemi exisztenciá-k merülhettek alá értetlen szavak miatt. Ami engem illet, igyekeztem megőrizni szuveréni-tásomat, mindenféle divatárammal szemben, mert a jelenségek érdekeltek és nem a jelenségek magyarázatai. A jelenségek megmagyarázását magamra bíztam — így születtek és ezért születtek képeim. Gyákorta kellett a szavak viperatartalmát feloldani az időtlenségben, hogy erejük vesszen, szavakét, amelyek semlegesíteni akarták fáradozásaimat. Azután eljutottam oda, ahol a szerénység már hivalkodásnak látszhat és inkább vállalom minden tévedésemmel önmagamat, mint mások tévedhetetlenségét. Már nem vagyok fiatal és elég régóta ólálkodik körülöttem a túlsó partnak egy félelmetes követe ahhoz, hogy megtaláljam félelmeim ellenszerét, hiszen festészetem lehetővé teszi, hogy színes humuszokba bújva én ijesszem meg azt, akitől félek. Romantikus hajlandóságaimnak is köszönhetek egy és mást, mint például otthonomat; annak az ismeretlen kertnek a csendjét, amit angyalok őriznek egy olyan korban, amikor mór az angyalok létét is kétségbevonják. Senki nem vonhatja kétségbe azt sem, hogy olykor, mint valami lomha madár a levegőben, úszom mozdulatlan kőasszonyok fölött, akik ma mór jobban ismernek engem, mint egykori társaim, akik elfelejtették a -repülés tudományát. Ne higyjék, hogy hazudok. Iszonyodom a hazugságtól. De micsoda kísértés, tudnom, hogy az a kis felület, amit meg kell művelnem, tulajdonképpen azonos velem. Az a deszka, vagy ki-feszített vászon, minden esetben egy új és tiszta élet lehetősége és tőlem függ, hogy valóságos, szerves lét

532