Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1982 / 6. szám - Száraz György: A tábornok XV. (életrajzi esszé)
gyobbrészt a dzsentri, a birtokos arisztokrácia köreiből került; nem véletlen, hogy később annyi huszártisztet találunk a szervezkedő ellenforradalom vezérkarában. Ez a tisztikar — s vele az ugyancsak heterogén összetételű tartalékos állomány — maga is kijárta a háború keserves iskoláját; aki vak vagy ostoba nem volt, az a legénységnél is tisztábban láthatta a véráldozatok céltalanságát, a tábornokok tehetetlenségét. A „vitézi lét” aligha a közkatonákkal együtt szenvedő front-tiszteknek tetszett, dokkal inkább azoknak, akiket ők maguk is mélységesen megvetettek: a „hadtápdisznóknak” és „vezérkari patkányoknak”. Míg ez utóbbiak jórészt az ellenforradalmi tábort erősítették, a front- katonák legtöbbjének épp a forradalom kínálta — vagy kínálhatta volna — a kiutat a válságból, amelybe a háború sodorta őket. Nem az volt a baj — noha az ellenforradalmi propaganda később jócskán kihasználta az „októberi atrocitásokat” —, hogy katonák és civilek bicskával metélték az aranyicsillagokat, s hogy válogatás nélkül tépték le a gyűrött front- zubbonyokról és hátországi extra uniformisokról a kitüntetéseket. Ez érthető volt, együtt járt a forradalommal, s ha fájt is annak, akinek okkal fájhatott, maradandó sebet nem hagyott volna. A baj azzal kezdődött, hogy a kormány, amikor rákényszerült, hogy hadsereget szervezzen, ezt is hadsereg-ellenes jelszavakkal tette, figyelmen kívül hagyva a mindig és minden hadseregre érvényes alapvető szabályokat. Súlyos hiba volt a szákszervezeti mozgalomban bevált bizalmi-rendszer átültetése; a parancsadási és fegyelmezési jog teljes megvonása pedig nemcsak megalázó volt a tisztikarra, de munkáját is csaknem lehetetlenné tette. A Monarchia hadseregében szigorú szabály volt: tiszt nem politizál! A katonai tanintézetek alapos szakmai képzést adtak, de azon felül csak a társasági jómodor elemeit és némi felületes „kultúrmázt”, ami nem volt hasonlítható még a civil középiskolákban szerezhető általános műveltséghez sem. Felfokozott önérzet párosult eléggé leegyszerűsített becsületfogalommal, szűkkeblű hazafisággal; a mesterségét jól értő tiszt sem igen látott túl a kaszárnya kerítésén, jót és rosszat a katonai szabályzatok szintjén értékelt. Kratocbvil Károly — a nevével még találkozunk, ő lesz az, aki 1919 tavaszán a székely hadosztály parancsnokaként leteszi a fegyvert a románok előtt — már nyugalmazott altábornagy korában e’képpen magyarázza a Monarchia összeomlását: „1917 kora tavaszán a németek... fegyelmet bomlasztó nyomtatványokat juttattak az orosz arcvonalba, s az eredmény nem is maradt el. 1917-ben kitört az orosz forradalom. Ez az eljárás később a központi hatalmaknál bosszulta meg magát a legjobban. Oroszországban sínylődő hadifoglyaink egy részét megfertőzte a bolsevista propaganda, és ezek, hazatérve, itthon is terjesztették a bolsevista tanokat... A bolsevista tévtanok azután a hátországban hátúiról támadták meg a frontot és terjesztették a fegyelmezetlenséget. Ekkor is, mint mindig, a fiatalok voltak az elégedetlenebbek. Ök dolgoztak otthon a gyárakban, ők amerikáztak, ők készítették a rossz lőszert és a fronton harcoló népfelkelő apák, az öreg magyar harcosok lettek ennek áldozatai ...” Hogy az emlékíró hitte-e, amit írt? Azt hiszem, hitte. De ha csak elhitetni akart, akkor is bizonyító erejű a primitív beállítás. Pedig — ez hozzátartozik! — tehetséges katona volt, hadosztályának három hónapos védelmi harca bizonyítja. De ugyan mit volt képes felfogni mindabból, ami 1918—19-ben a világban, körülötte zajlott? 523
