Életünk, 1982 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1982 / 6. szám - Száraz György: A tábornok XV. (életrajzi esszé)

Kádár Gyula emlékezik meg könyvében egy „marxizmusban járatos” kapitányról, aki 1918-ban, a tiszti étkezdében elmagyarázta a többieknek, mi a kommunizmus: „... Pénz nem lesz, fizetni sehol semmiért nem kell. Népkonyhák lesznek, ahol mindenki egyforma étkezést kap... A nők szabadok, azzal állnak össze, akivel akarnak, a gyermek az államé... Mindenki egyenlő, minden állás választás útján betölthető, iskolai végzettség nem számít.” Kádár hozzáteszi: „Szájtátva hallgattuk... a sokat tudó százados úrnak elhittük, hogy ez a marxizmus.” De ezt a képet kapják majd a 20-ias, 30-as években a ludovikások is, csak megtoldva „vörös terrorral”, vértől csepegő Lenin- fiákkal. Itt van előttem két fotó egymás mellett, a Ludovikás Levente 1933. évi számából: az egyiken József főiherceg csapatszemlét tart az olasz fronton. Igazodás, takarás, a katonák feszes vigyázzban, keményen előreszegett áUak, a kezek markolják a jól meghúzott puskaszíjat. A másik képen „forradalmi katonák” 1918-lban a pesti utcán: derékszíj nélkül, lefegő szárnyú nyitott köpenyben slattyognak a hadfiak, gallér fölgyűrve, kéz a zsebben, a fegyver lóg a vállukon, amúgy „stüszi vadász” módra... Képzelhetni, milyen szent borza- dáliyal nézték ezt a képet a vasfegyelemhez szoktatott akadémikusok, Pálffy György kortársai: íme, ez a forradalom ...

1918 novemberében a tisztek nem álltak testületileg szemben a forradalommal. Gömbös Gyula 1920-as emlékezésében csúfolódilk bajtársai „karrierista tülekedése” fölött — pedig ő maga is felajánlotta szolgálatait a fiatal köztársaságnak. Kétségtelen, a kezdeti nagy lelkesedés mögött nagyon is ott volt a kenyér féltése. Hiszen legtöbbjük nemigen értett máshoz, mint a katonasághoz, s a civil élet amúgy se kecsegtetett nagy reményekkel. A háború végén pedig mintegy 48 000 tiszt — köztük 8000 hivatásos — tért haza, és 62 000 altiszt. És bizonyosnak látszott, hogy az aktív katonákat se tudják mind foglalkoztatni egy nagyon csökkentett létszámú hadseregben.

Legtöbbjüket nem hazafias érzelmeiben sértette meg Linder ezredes, amikor odaállt elébük, a Parlament előtt, civil kalapban, városi bundában; akár szívükből is beszélhetett, amikor felszólította őket: „Esküdjenek meg arra, hogy gyermekeiket olyan szellemben fogják nevelni, hogy ezentúl minden háborúnak a lehetősége ki legyen zárva!” De a „Nem akarok többé katonát látni!” — ez azt is jelentette: neveljem őket, de miből? És .már nem is tetszett annyira a forradalom, még kevésbé a pacifizmus. Ebben még nincs politikum, hisz ők tudhatták legkevésbé azt, ami eljövendő; a hazafias felháborodás majd később következik, többnyire antedatált önigazolásul.

A tisztek kezdetben egzisztenciális okokból szervezkedtek, éppúgy, mint az altisztek, a hadirokkanták, a leszerelt közkatonák. Ezek a szervezetek csak később kapnak politikai arculatot, később tagolódnak elvek és osztályérdekek szerint, később kerülnek szembe egymással a „belső háború” frontján.

Kezdettől folyik viszont a „két hatalom”, a Honvédelmi Minisztérium és a katonatanácsok bonyolult, ellentmondásokban bővelkedő háborúja.

Az első katonatanács még október 25-én alakult, azzal a céllal, hogy a fegyveres erőt a bontakozó forradalom oldalára állítsa. Tagjai nagyobbrészt tartalékos tisztek, radikálisok, demokraták, szocialisták. Ezt a nem választott testületet a kormány a forradalom győzelme után tüstént feloszlatja. Linder ezredes szerint választott testületként sem kell újjászervezni: „A katonákat haza kell küldeni, és meg kell szervezni a nemzetőrséget. Ha nincs katonaság, nem kell katonatanács.” De a szociáldemokraták féltik a forradalmat: Kunfi szerint szükség van egy „oktató, nevelő, demokratikus szervező munkát vég524